Ötven évet élt, vett egy tollat. Az eladó azt mondta, kérem, ez nem golyóstoll, ez varázslatos töltőtoll, műremek, tökély, öntöltésű, drága tinta kell, a beszáradás ellensége a tollnak, a kapillárisok…, asszonyom, ha ön öreg lesz, és köszvényes a keze, csak ilyen tollal tud írni, asszonyom. A nő bólintott, nézte a tollat, a tokot, a fekete díszdobozt, fizetett, ötven éves vagyok, gondolta, megérdemeltem ezt a drága francot. Ha meghalok, a tollamat velem temetik majd el. A szívem fölött lesz, jó lesz. Hazament, leült, a tollat maga elé tette, szívott fel tintát a tartályba, royal blue, állt az üvegen, maga elé vett papírt, és… Mit írjon? Leírta: Elegem van. Kerek betűk, a sor sem dőlt. A nő arra gondolt, az első mondat valami fontosabb, jelentősebb kellett volna, hogy legyen, bölcsesség az életről, annak értelméről, honnan hová, miért, minek él az ember; egész életében egy ilyen tollra vágyott, és most egy ilyen tagadással kezdte a toll az életét. Elegem van.
Húzott egy vonalat. Áthúzta egy másikkal. Kereszt lett belőle. Azt fogja írni. Szeretem az életet. Az élet szép. Az élet csoda. Szeretem, hogy szabad vagyok, hogy nem… Már megint ez a nem, gondolta, megint tagadni akarok. Élni és élni hagyni. Ezt leírta. A hagyni igét aláhúzta. A tollhegy kecses volt, igen, ezzel a tollal fogják eltemetni. Leírta a nevét. Az aláírása másmilyen lett, szebbnek látta, de ebből, bámulta a betűket, gondolta, ebből baj lehet. Ez nem én vagyok…
Ült az asztal fölött, elegem van, és írta: Kérem, hagyjanak élni.
Nem félek a magánytól, a haláltól. A fájdalomtól félek. Ezt nem írta le, remegett a toll hegye. Akkor jót kell írnia. Új papírt vett, aláírta a keresztnevét, felállt, járkált, kint már sötét volt, csöndes, az utca kihalt. Öregember jött a távolban. Látta a járásán, hogy öreg, neki van-e tolla? Leírta: Öregember jön a sötétben. Aztán leírta: Élj másképpen!
Pontosabban nem írta le, hanem ott állt a papíron: Élj másképpen! Blackoutja lehetett, nem tudta, mikor írta le. Istenem, ne hazudj önmagadnak. Szeretem a … Megállt, letette a töltőtollat. Kint sötét volt, a férje dolgozott, látta, ahogyan az irodában komputeren írt, golyóstollal jegyzetelt, látta, ahogyan kávét ivott, igen, a férje dolgozott, és ahogyan újra felvette a töltőtollat, pontosan látta: a férje nővel telefonált. Közben úgy mosolygott. Istenem, élj másképpen. Szeretem a… Mégis szeretek. Biztos ez, hogy tudok szeretni? Ezt le kellene írni.
Vette a telefont, hívta a férjét, foglalt volt. A kezébe akarta vágni a tollat. Hogy tinta legyen a bőre alatt, őszinteségi tetoválás, fekete jel. A düh.
És nincs végrendelete sem. Mi legyen az autóval, a lakással, az egész fojtogató mindennel? Az arany ékszereivel? A bankbetéttel! Igen, megírhatná ezzel a tollal: nem akarja, hogy a fia sok pénzt kapjon, a fia elvált, iszik, sokat költ, igen, mindenki vicsorog, pénzt akar. Nem ezért dolgozott. Már megint ez a nem. Ötven évelt élt, akkor már mondhatja hogy nem akarja, igaz? Ez az örök igenlés borzalmas. Ez a somolygás-mosolygás. Van még harminc éve, nem akar igen-igen-igen-jóvoltveledaszex…, veled akarok megöregedni, de ez olyan méltatlan mégis. Ötven éves. Őszül, de nem akar hazudni. Az öregségről.
Kidobta a tollat az ablakon. A hidegbe, a sötétbe. Az utcára.
Ötven év, a töltőtoll nem tehet semmiről, az asztalon üres pohár állt. Lement, kereste a sötétben a tollat, le-föl a járdán, térdelt, hajlongott, hunyorgott, végül jött az öregember, megállt, zihált. A nő felnézett. Az öreg állt, fogta a botot. Jól van, kérdezte a nő, az öreg azt mondta, igen.
És a nő elmosolyodott.
Magyar Irodalmi Lap