Folytatás…  

Ulwing építőmestert kivitték a régi házból és az oszlopemberek benéztek a halottaskocsiba. Mögötte az infulás apát… viaszgyertyák lángja. A papság énekelt. A polgármester, a magiszt­rátus, a céhek zászlói, az egyletek: lassan mozgó, nagy, sötét tömeg a nyári ég alatt.

Ulwing Kristófot levett kalappal kisérte az egész város és amerre utolsó útjában elment, zúgott valamennyi templom harangja. Aztán becsukódott a ház kapuja. A nagy űr, a nagy csend belül maradt.

A temetés utáni reggelen történt, hogy az Ulwing cég új főnöke először foglalta el atyja helyét a rácsos, földszinti ablak előtt, az íróasztalnál. A tűz kihült füstje, a tömjén és erjedt virágok szaga még érzett a házban.

A korai órában senki sem mozdult. János Hubert egészen egyedül volt. Felesleges mozdu­latával többször a nyakkendőjéhez nyúlt, aztán, mintha meglökték volna, ráborult az asztalra és hangtalanul, sokáig sírt. Csak akkor egyenesedett fel, mikor a szomszéd irodában lépéseket hallott. Mialatt a szemét törölte, észrevette, hogy a porcellán tintatartó nem áll a helyén. A porzót is az ellenkező oldalra tették. Erőltette az emlékezetét és pontosan visszahelyezett mindent úgy, mint az atyja idejéből megszokta.

Az ajtón kopogtak. Hirtelen eszébe jutott, hogy az a kis ajtó, melyen évtizedek óta alázatosan, meghajolva, sápadtan, kérve jöttek be az emberek a hatalmas Ulwing Kristófhoz, most ő hozzá vezet. Önérzetesen felemelte a fejét, de csak egy pillanatra aztán, mintha megijedt volna attól, amit tőle vár az élet, újból összegörnyedt.

Füger Ágoston állt előtte. Egy csomó írás volt a hóna alatt.

Ulwing János Hubert tétovázott. Most neki kellett határoznia, segítség nélkül, egészen egyedül.

– Ezeket az ügyeket még a boldogult építőmester úr parancsából intéztem el így, – mondotta a kis könyvelő és ráncos arcában lehúzódott a szája, mint egy gyereké, aki sírni készül.

János Hubert gondolkozás nélkül aláírta a nevét. Megtörölte a tollat, beleszúrta a sörétes pohárba, ép úgy, mint az atyja tette.

És ezentúl így ment minden tovább. Az üzlet élt a régi nyomon, a régi mozdulatokkal, pedig körös-körül lassanként megváltozott a világ. Új emberek, új cégek támadtak.

Az Ulwing-ház feje nem változtatott semmin és külsőleg még az élete is olyanná lett, mint az atyjáé volt. Ő maga napról-napra öregebbnek látszott. A szemét lehúnyta, ha pihent.

A tűzkár, a rossz üzletévek súlyosan nehezedtek a vállára. Az atyja nagyarányú vásárlásai, terhek, régi vállalkozások, törlesztések és sok más egyéb, aminek a lebonyolítása világosan, egyszerűen körvonalazódott az építőmester előtt, mint megannyi rejtély maradt reá. A meg­fejtés örökre elveszett az építőmester ridegen, biztosan számító elméjével. Csontos, kímé­letlen kezével lehanyatlott az Ulwing-ház ereje.

János Hubert minden bajon takarékossággal akart segíteni. Csak ennyi volt, ami az ő egyéni­ségéből az üzletbe áradt. Ócska szerszámok. Ócska eszközök. Megszorította még a háztartást is és Tini mamzell konyhakönyvét ő maga nézte át minden vasárnap délután. Aztán behívta a fiát a zöld szobába; takarékosságról beszélt neki.

Kristóf bágyadt szemmel, unottan ült a karosszékben és nem figyelt oda. Szórakozottan kihúzta a nagyfejű gombostűt a bútorvédő horgolásból, közben elfelejtette, hogy honnan tévedt a kezébe, ledobta a divány alá.

Netti behozta a papagályos tálcán a kávét és meggyújtotta a moderateur olajlámpát. Kristóf egyszerre nem volt ott többé.

Hosszú Gáborral már nem törődött ekkoriban, a kis Gállal sem. A technikus főiskolára járt. Egy szinésznővel volt viszonya és azok a falusi nemes fiúk voltak a barátai, kikkel még a magánintézetben ismerkedett meg. Cinikusan beszélt velük az asszonyokról. A Vadászkürt-vendéglő egyik hátulsó szobájában órákon át nézte őket, mikor kártyáztak.

Egyszer ő is megkísérelte. Vesztett… Vissza akarta nyerni a pénzét. A zsebe üres volt, csak dohány­szelencéje akadt a kezébe. Hirtelen eleresztette. A nagyatyja még burnótot tartott benne. Szégyelte, amit egy pillanatig gondolt.

Egy fanyar szájú ember rászólt az asztal túlsó oldaláról:

– Mi lesz?…

Kristóf megint a zsebébe nyúlt. „Visszanyerek mindent, aztán nem játszom tovább.” Ki­rántotta a szelencét és az asztalra csapta. Az ütéstől felébredt a szelence, öregesen, cincogva elmondta a kis dalt, melyre Ulwing ötvösmester vagy száz év előtt tanította. Egészen úgy mondta el, mintha kéregetne, de senki se figyelt rá. Mire a muzsikának vége volt, Kristóf elvesztette a játszmát.

A keserű szivarfüstben nehéz lett a lélegzete. Hangok. Undorító, borszagú meleg. Egy hosszú, szürke kéz elvette az asztalról az ezüst szelencét.

Kristóf felállt. Még hallotta, hogy valaki azt mondta a háta mögött: „Úgy játszik, mint egy nagyúr.” Zsibbadtan ment el az asztalok mellett. Közömbösnek látszott. Csak kinn az utcán fogta fel, hogy mi történt és szíve összeszorult egy belső fájdalomtól. Önmaga felett érezte-e ezt a fájdalmat, vagy a kis burnótszelence felett? Nem tudta. A nagyatyjáé volt és most már egy idegené… Pedig hányszor látta a csontos öreg kézben, mely talán meg akarta őt áldani, mikor a halál órájában feléje nyúlt.

Borzongás futott rajta végig, kín és félelem. „Nyomorult vagyok”, – mondotta sokszor egy­másután, hogy lealázza magát. Aztán megesküdött, hogy nem nyúl többé kártyához. Soha, soha… Ez valamennyire megnyugtatta őt.

Mikor másnap a zsebéből kihúzott egy új bőrtárcát, észrevette, hogy Anna tekintete követi a mozgását. Többször észrevette ezt. Türelmetlen harag szállt fel benne.

Az atyja kiment a szobából. Anna feléje fordult.

– Elvesztetted?

– Persze, hogy elvesztettem! – Kristóf most már hálás volt, amiért beszélhetett. Meg­könnyeb­bült. Jóformán nem érzett többé felelősséget.

Anna lehorgasztotta a fejét.

– Tudod, hogy hol vesztetted el?… Igen! – A szeme felragyogott. – Hát ha igérnél valamit annak, aki megtalálja?

– Ahhoz pénz kell, – mondotta Kristóf leverten.

Anna a szekrényhez szaladt. Egy kis dobozt vett elő a fehérneműje alól.

– Nem sok, csak amit kaptam. Összegyült lassan, régen, – és a bátyja tenyerébe fordította a pénzt. – Kis Kristó, eredj gyorsan. Nincs baj. Igérd oda az egészet.

Kristóf örült is, szégyelte is magát. Anna keze után nyúlt. De a fiatal leány hátra kapta. Felágaskodott a nagy fiúhoz és odatartotta az arcát. Kristóf megcsókolta és elszaladt.

Anna utána nézett. Hogy szerette a bátyját! És most talán megértette Kristóf azt, amit ő nem tud megmondani. Mindég férfiak között élt és a férfiak szégyenlik a gyöngédséget. Fütyö­résznek, hogy eltitkolják és kinéznek az ablakon. Őt is így nevelték. Megtanították rá, hogy a gyöngédség csak addig mély és nagy, amíg mozdulatlanul hallgat és egyszerre kicsiny és nevetséges lesz, mikor beszélni kezd; olyan szánalmasan kicsiny, hogy az ember elpirul és kiszalad a szobából. Nem lehet megmutatni. A többiek se mutatják, senki a házban, csak régen, régen Sebastián bácsi. Pedig olykor mennyire vágyódott valaki után, aki magához öleli.

Az anyja képére tévedt a szeme. Ha kiejtené kezéből azt a festett rózsát! Ha megsimogatná őt! Csak egyszer, egyetlen egyszer, mikor magányosan van a szobában… olyan egyedül… mindég egyedül. Mióta Walter Ádám is elment, senkije se maradt, akivel beszélni lehet. Egy új dal, egy új könyv: ez jött tőle messze Weimarból. Aztán megint csend volt heteken át.

Anna céltalanul ment le a lépcsőn, az udvarkerten át a nagy falig. A tűz óta a város végére került az ácspiac. Most már csak puszta telkek húzódtak ott a palánkok között, hol régen bőr­kötényes nagy, goromba emberek dolgoztak a fával.

Lassan, ködösen, majd repülve, elevenen jöttek fiatal életének az emlékei.

Vasárnapi délutánok. Mesék és Sebastián bácsi. Frissen bárdolt tölgygerendák illata és a nagyatyja. És zene és álmok és az anyja arcképe. Ennyi volt. Évek… Gyermekévek.

Leült az almafa kerek lócájára és megtámasztotta fejét a fa törzsén.

Az ég kék volt a lombok között. Az almafa virágzott. Egyszerre Jörg nagyapa boltja jutott eszé­be. És egy hang és egy dal. Milyen zavaros volt az egész. Hirtelen két lázas szemre gon­dolt, de valahogyan Walter Ádám arcában látta őket. Aztán Walterné… a Bajmóczy Bertha hangja és kerítések az emberek körül. Kicsiny vasrácsok még a temetőben is. A hegyoldalon elmaradnak. Egy tisztás van a fák között. Arra szeretett hazajönni. A tisztáson az ember a nap felé fordíthatja az arcát. És az erdei ösvényről vissza lehet nézni, egészen egyszerűen vissza­nézni, minden ok nélkül, mert hiszen senki sem áll a tisztáson…

Fölpillantott. Valakinek a szemét érezte magán: a bokrok között Füger Ottó állt. Gyerekkora óta ismerte ezt a bujkáló, makacs tekintetet. Mindenütt ott volt; az atyja íróasztala mellett, a kapualjában, olykor még este is, kinn az ablak alatt.

A rövidlátó szem pillantása most egyszerre tapadó és alázatos lett. Anna le szerette volna dobni magáról. Bólintott és bement a házba.

Este sokáig várta Kristófot. Nem jött haza. Ez az éjszaka hosszabb volt a többinél, szorongó, ijedt sejtelmeket súgott.

Másnap Kristóf megvallotta a hugának, hogy kártyázott és vesztett. És Anna azt is megtudta, hogy a nagyatyja szelencéjét nem fogja viszontlátni többé soha.

Még tavasz volt, de a nyár már a Duna fölött járt és a folyó közepén, mint egy úszó erdő, kivirágzott a Palatinus szigete.

Anna nem sejtette, hogy a nyár elébe megy, mikor egy délután elindult a sziget irányába, fölfelé a Duna mentén. Kristóf kisérte és mint rendesen, az nap is elkésett. A társaság, mely­hez csatlakozni akartak, már nem volt sehol. Magukra maradtak a parton; egy ideig tanács­koztak, aztán intettek a sziget révészének. Odaát, a vízbeérő falombok alatt egy csolnak mozdult és lassan evezett át a folyón.

A parti gáton emberek jöttek a város felől. Anna közeledő hangokat hallott. Valaki a nevét mondta; valaki csodálkozva ismételte meg:

– Ulwing Anna…

Önkéntelenül visszafordult. Kristóf köszönt.

A szürke gáton egy fiús arcú, nyulánk leány jött feléjük.

– Nem ismersz meg? – kérdezte Annától. – Igaz, hogy régen találkoztunk. Emlékezel?

Most már emlékezett: Illey Mártha volt.

– A táncórák…

Ettől a szótól Anna szemöldöke merev és kemény lett. Illey Mártha hirtelen oldalt pillantott.

– Tamás! – és bemutatta a bátyját.

Anna egy előkelően férfias kezet látott a napban. Zöld kövű, régi pecsétgyűrűt viselt. Föl­pillantott, de a férfi arca egészen idegennek rémlett előtte. Aztán szinte ijedten rezzent át a belsején magányos gondolatainak az emléke. Érezte, hogy elpirul. Zavara, mint egy felhő szállt át a szemén. Már elmult… Csinos mosolya gúnyosan vonta föl az ajka szegletét…

Illey Tamás is nevetni kezdett, de a nézése nem volt egészen biztos. A vízről fölverődő nap mozogva himbálódzott a szemében. Kristófhoz fordult.

– A hugod meg én, nem vagyunk idegenek egymásnak. Rajtakapott, mikor egyszer napot mentem keresni a városon túlra, napot, meg fákat, meg földet. Akkor is kinevetett…

Lenn, a gát alatt kikötött a révész. Aztán elindult velük a csolnak a sziget felé. Anna úgy érezte, hogy minden, ami volt, a parton marad és ő könnyű és szabad. A kis hajó töredező aranyban úszik, az evező is aranyat kavar. És a víz viszi őt, elviszi a gondolatait a nagy ragyogáson át.

Illey Mártha megszólalt:

– Szeretem hallgatni a Dunát. Emlékezel Tamás? Otthon is hallgattuk. Épen úgy zúg, mint az illei erdők.

– Én is szeretem a Dunát, – mondotta Anna fátyolozott hangján. – Valahonnan az eredetétől jöttek a dédapáim. Nagy erdőkből…

Kristóf a kényelmetlen favágókra gondolt és ijedten meglökte a hugát, hogy ne mondjon többet.

Anna elmosolyodott.

– Onnan jöttek, lefelé a folyó partján, mintha a Duna hívta volna őket… Egy pillanatig el­gon­dolkozott, aztán csendesen mondotta: – Sohasem hallottam még erdőzúgást. Nekem úgy rémlik, valamit dalol a víz. Mindég ugyanazt és mire bevégzi, senki sem emlékezik a dal kezdetére.

Kristóf figyelmesen nézte Illey öltözetének a szabását. Vajjon hol lakik a szabója? Keskeny cipőjét is nézte és közben a pad alá dugta a lábát. Óvatosan utánozni kezdte Illey Tamás mozdulatait. A hanghordozását is utánozni kellene. Biztos és előkelő volt.

Illey elnézett a víz fölött, mialatt beszélt:

– Ki tudja, miért hívják kék Dunának ezt a folyót? Nem az ég van benne, hanem a föld. Hogy hömpölygeti, milyen zöldes-sárga tőle… Áthajolt a kis hajó peremén; alulról locsogva verte a víz a csolnak orrát. – Maguk erdőzúgásra meg zenére gondolnak, mondotta mosolyogva, – látják, nekem úgy hangzik itt, mint mikor a gulya iszik?

– A gulya?… – Annának nevetnie kellett.

A szigethez értek. A révész megfogta egy fűzfa gallyát. A csolnak feneke csikorogva csúszott föl a kavicsos partra.

A lehajló ágak végigsimították Anna arcát. Utánuk kapott a szájával és egy levél fehér fogai között maradt.

A víz beszélő, mozgó csillogásából, nedves, zöld csendbe léptek. A fű magas és puha volt, a fák mélyen lehajoltak és alattuk a sűrű árnyékban, szárnyas ezüstszilánkok úsztak. Mint egy kicsiny, zümmögő aranyharang, egy vad méh szállt föl a magasba.

– Meg kellene keresnünk a többieket, – mondotta Anna a bátyjának. Egyszerre kedvetlen lett.

Kristóf elfintorította az arcát. Mártha kérlelte őket.

– Maradjunk együtt, – mondotta Illey Tamás. Egészen egyszerűen mondta; a hangja mégis úgy hatott Annára, mintha megfogta volna és visszatartaná. Már egyikük sem gondolt arra, hogy elváljanak. A moha nesztelenül süppedt a lábuk alatt. A gallyak, mint a hullámok váltak szét és csapódtak össze mögöttük.

– Mintha egy zöld tó fenekén járnánk…

– Az árnyék is olyan hűvös, mint a víz.

– Ez évben megkésett a nyár. Sokáig kellett rá várni.

– Sokáig! De most már itt van.

– Itt van… – Anna elhallgatott és hirtelen oldalpillantással nézett Illeyre. Nyugtalanság fogta el. Megint egészen idegennek tűnt föl neki. Az, akit a temető mögötti tisztáson látott, szebb és vonzóbb volt. Illey Tamás élesen metszett, sovány arca ellentmondott az emlékezetének.

A fák ritkulni kezdtek. Egy gyepmezőre értek. Illey levette a kalapját. A nap az arcába sütött.

Anna megállt, szeme nagy és kék lett, mintha egészen megtelt volna éggel és az emlékezése egy pillanat alatt beleolvadt a valóságba. Már nem értette, miért gondolta az előbb, hogy a képzelete megmásította Illey Tamást. Hiszen ő volt… egészen az volt, akit nem felejtett el. Sötét haja fénylett. Úri formájú feje finom vonallal hajlott bele a nyakába, mint egy telivér állaté. Anna tekintete félénken simította végig. Ez nem az Ulwingok széles, izmos nyaka volt. Ezen a nyakon talán soha se hordtak terhet az illei urak.

Megtalálta amiről azt hitte, hogy elveszett. És mialatt Illey Tamás oldalán odébb ment, úgy érezte, mintha egy remegő, boldog nevetés áradna szét a bőre alatt, föl az ajkára, bele a szemébe.

A tartózkodás megenyhült a belsejében. Hiszen régen ismerik egymást. Hiszen annyi mondani valójuk van…

Illey Tamás is beszélni kezdett.

Anna megtudta, hogy a szülei már nem élnek; hogy lenn, délnek, a Duna mentén, az illei földön született. Messze, egy nagy, hűvös falusi házban, ahol kongott a lépés a régi arcképek alatt. A kert benézett az ablakon. A Duna is hallatszott és az őszi ködben a vadászkürtök is. A szántásban nagyszarvú, ezüstfehér ökrök, mögöttük a hajdani illei jobbágyok: mintha minden a barázdából nőtt volna ki…

Annának távol és idegen volt mindez, de szerette hallani Illey hangját. Csak lassan jött az az érzése, hogy az, amiről beszél, elvonja őt, szinte mintha elvinné mellőle az árnyékos ösvény­ről. Ha igaz lenne! Ha igazán el találna menni? Önkénytelenül kérdezte:

– De ugy-e azért vissza jön onnan megint?

– Vissza? – A férfi megállt egy pillanatra. Szemében tompa lett a fény. – Már nem mehetek oda. Ille már nem a miénk.

Anna jóformán alig hallotta. Csak arra bírt gondolni, hogy nem megy el, hogy itt marad. És Illey is mosolygott megint. Sajátságosan, fájdalmasan mosolygott. Ezt észrevette a leány.

– Mi baja? Semmi… Hogy miért kérdezem? Csak úgy; azt hittem, megütötte a visszacsapódó gally.

– Nem bántanak engem a fák.

Az illei tölgyekről kezdett beszélni. Ott álltak a ház előtt. Ha fújt a szél, recsegtek. Mondtak valamit egymásnak, amit szerettek volna megérteni a gyerekek ép úgy, mint mikor az öregek a szalonban deákul beszéltek maguk között. És az udvarkapun túl a jegenyefasor is ingott a szélben. Mozogtak a jegenyék, mint a csákóforgók. A kert végében pedig egy cserfa volt, hinta lógott rajta. A kötelek belevágódtak a gallya kérgébe, később is, mindég megmaradt a nyomuk.

Illey Tamás arca fiatalabb lett, mialatt beszélt. Annára nézett.

– Ott, ahol először találkoztunk, a kis tisztáson, ott is van egy cser és hasonlít a hintafához. Itt is van egy.

Botjával egy fára mutatott.

Eddig szinte siettek beszélni, mintha kettesben akarnának járni ott is, ahol magányosan jártak. Aztán, egyszerre elakadt a hangjuk: a jelenhez értek. A lombos bokrok eltakarták a másik kettőt a szemük elől. Ekkor vették észre, hogy egyedül vannak.

A sziget, mintegy igézetben hallgatott körülöttük. És az igézetben két tekintet félénken össze­kulcsolódott.

A pillanat megállt, aztán elrepült.

Illey Mártha nevető arca kibukkant a sűrűből. Egy bokréta vadvirágot emelt a feje fölé. Kristóf szedte neki és olyan szépen tette egymás mellé a virágokat, hogy még a rét se tudja szebben.

Anna a bokrétára nézett. Aztán lesütötte a szemét kihajló csipkegallérjára, a mellére: oda tűzte volna, haza vitte volna… de Illey Tamás nem adott neki virágot.

Körülöttük lassanként vadonná szövődtek a bokrok. Az ösvény mohos lett, lépcsőkhöz ért és eltünt. A kitaposott, százados lépcsők alatt, a bozótos mélyedésben szelid, alázatos romok. Egy csúcsíves ablak a kövek között. Megzöldült, kihült templomfalak: Szent-Margit ódon monostora.

A királyleány cellájából egy alacsonyan szálló madár rebbent ki. A vízmenti út felől hangok hallatszottak. Mintha innen-onnan szitálták volna be őket a sűrűbe. Túl a romokon emberek jártak.

Anna megismerte Müller apothekáriusné csokoládészínű napernyőjét. A napernyő rugóra járt és most félre volt billenve, mint egy kerek legyező. Gárdos protomedicus régi divatú cilindere látszott. Gálné nagykockás sálja. A Münster kisasszonyok nefelejtses kalapja.

– Hiszen ott mennek, – mondotta Anna. Kristóf megmarkolta a karját és visszarántotta.

Kinn az úton páronként haladtak a kirándulók, lihegve nekihevülten, mintha dolgoznának.

Hold Ignác mellett fáradt unalommal járt a felesége. Zsófi megcsúnyult. Csak a szeme volt a régi: az a szép, árnyékos szeme.

Kristóf sokáig nézett utána.

Az apothekárius pofaszakálla lengett a dunai szellőben. Müller Ferdinánd úr a camomilla­termésről beszélt. A púpos kis Gál, a számító borkereskedő, arról panaszkodott, hogy Pesten már bort sem isznak annyit, mint régen.

– Nekem részeg emberek kellenek! – kiáltotta és nevetett hozzá.

Mögöttük két boltiszolga kosarat vitt. Hosszúnyakú palackok látszottak ki belőle.

Anna Illey Tamásra nézett. Feltünt neki, hogy az alakja milyen magas és arányos. Előkelően keskenynek látta az arcát. Valami öntudatlanul feléje vonta.

– Utánuk megyünk, – mondotta félhangon, mintha a lelkiismeretét akarta volna megnyugtatni.

– Majd aztán… Kristóf nevetett és az ellenkező irányba indult. Művészetről kezdett beszélni. Azt mondta, festő szeretne lenni. Egy képet festene. Egy erdőt. Tűz égne a fák alatt és a tűz lángjában kicsiny, vöröstestű tündérek hajlongnának. Magas, fehér várkastélyt is festene. Fenn a hegyen, nagy magányos hegyen. A bástyán árnyékos szemű, fehér asszony állana, csak a haja lenne fekete és lobogna, mint egy zászló. Már másról beszélt. Zenéről: Bachról és Mozart­ról. Ügyesen a felszínen maradt és halkan, finoman egy keringő dallamát kezdte fütyülni. Könnyedén mondta, hogy ő a szerzője. Utazásokról is mesélt, bár soha sem utazott; építészetről, könyvekről, melyeket nem olvasott és közben nevetett fel-feltörő, gyerekes nevetésével.

Anna úgy nézett rá, mint egy szemfényvesztőre. Milyen kedves tud lenni, ha akar és hirtelen a régi Kristófot látta meg benne, ezüst fényű, szőke fejével, kissé beteges arcával.

Aztán megint csak Illey Tamás volt Anna mellett. Mintha egy horgonyzó hajón álltak volna ők ketten, a sziget csúcsánál. Előttük a keskeny, kavicsos föld ketté hasította a vizet. A folyó szétvált. Csobogva futott le kétoldalt. Egyszerre megállt a víz, a föld kezdett futni. A sziget föl­vonta horgonyát… A hajó megindul és viszi őket messze a végtelen felé, melynek nincse­nek partjai.

A nap lesülyedt a hegyek mögött. Anna fölrezzent és utána nézett.

– Elmegy…

A kihült, üvegszerű égen egyszerre meglátszott az új hold ezüst sarlója.

Visszafordultak, de a kirándulókat hiába keresték. A major körül papirdarabok és hosszú­nyakú, üres palackok hevertek a letaposott gyepen.

A révész várta őket a vízbe érő gallyak alatt. Kristóf fáradt volt, megunta a szerepet, melyet játszott. Most már tudta, hogy ehhez is ért, ha kedve tartja. Az ősi Illey névnek a varázsa pedig elkopott, nem hatott rá többé, hogy a dédatyjuk vicepalatinus volt, azt is megszokta, hogy Tamás tegezte őt, úgy, mint a casinobeli barátait.

Mióta csolnakba szálltak, Anna is szótalan lett. Ünnepnap este volt és holnap hétköznap lesz megint… Világos mosolya kialudt az ajkán. Visszanézett a távolodó sziget felé, aztán lehúzta a keztyűjét és lenyúlt, mintha meg akarná simogatni a folyót. A hullám átcsapott a kezén.

Illey a hajó peremére dűlt és ő is lenézett a vízre. A holdas, halvány ezüst alatt, megcsillantak Anna csontos, fiús kis kezén a gyűrűk. Egy saphir: egy kék villanás; egy rubin: egy vércsepp. A folyó nem tudta lemosni a leány ujjairól.

– Hogy húz az ár, – mondotta Anna.

Illey félig öntudatlanul nyúlt le a vízbe. És a Duna, a messze német városok és nagy magyar földek végzetének közös folyója, úgy tett egy pillanatig, mintha össze akarná sodorni a kezüket.

A csolnak partot ért.

Folytatjuk…

Magyar Irodalmi Lap