III.

   
1. Le­győz­he­tő-e a tri­a­no­ni pszi­chó­zis?

    Trianon „alkotói” Masaryk el­kép­ze­lé­se­it át­vé­ve nem nem­ze­ti ál­la­mo­kat ala­kíta­nak ki az Oszt­rák–Ma­gyar Mo­nar­chia he­lyén, ha­nem sok­nem­ze­ti­sé­gű bi­ro­dal­makat.
    Tri­a­non­ban nem érvényesülhetett sem a történelmi, sem az et­ni­kai elv. 1920-ban szó sem volt már a né­pek ön­ren­del­ke­zé­si jo­gá­ról, hisz nem lehetett összhangba hozni a ma­saryki stra­té­gi­ai elvvel.
    Nem­csak a ma­gyar nem­zet val­lotta ká­rát ennek. A ma­saryki stra­té­gi­ai elv ér­vé­nye­sü­lé­sé­nek ro­vá­sá­ra íran­dó töb­bek kö­zött a szov­jet bi­ro­da­lom kon­szo­li­dá­ci­ó­ja; a né­met fa­siz­mus győ­zel­me; a II. vi­lág­há­­bo­rú; nagy te­rü­le­tek (Ga­lícia, Er­dély, Bukovina, Kárpátalja stb.) elje­lenték­tele­nedése, el­sze­gé­nye­dé­se, balkanizálódása…
Ki­tet­szik ab­ból is, hogy nem a né­pek aka­ra­tá­ból jöttek létre a sok­nem­ze­ti­sé­gű bi­ro­dal­mak, hogy majd­nem min­de­nütt el­mu­lasz­tották meg­tar­ta­ni a nép­sza­va­zást a vi­ta­tott te­rü­le­tek ho­va­tar­to­zá­sá­ról. Ahol az­óta meg­tar­tották, a tri­a­no­ni új bi­ro­da­lom meg is szűnt. Mint Cseh­szlo­vá­kia és Ju­gosz­lá­via.
     Az a legfelfoghatatlanabb, hogy a Tri­a­non iga­zság­ta­lan­sá­gá­ban va­ló hit erő­seb­ben be­fész­kel­te ma­gát a ro­má­nok, szlo­vá­kok, szer­bek lel­ké­be, mint a ma­gya­ro­ké­ba. Nem mint­ha be­szél­né­nek ró­la! Mély­sé­ges hall­ga­tás­ba bur­kol­ják, sőt til­ta­koz­nak, ha va­la­ki a tri­a­noni „rendezés” iga­zság­ta­lan­ voltáról be­szél.
     Nem, nem be­szél­nek ró­la, de ez a hit – és e hit­ből ki­nőtt tri­a­no­ni pszi­­chó­zis – ha­tá­roz­za meg ma­ga­tar­tá­su­kat.Például a mai ro­má­nok trianoni pszichózisát is erősíti annak tudata, hogy 1920 előtt Ma­gyar­or­szág te­rü­le­te (Hor­vát­or­szág nél­kül) 282 000 km²volt, Tri­a­non után 93 000 km², Ro­má­nia te­rü­le­te pe­dig 1920 előtt 137 000 km², ám 295 000 km²Tri­a­non után. (És ki hiszi el, hogy ez igazságos rendezés kö­vetkezménye? Hisz a ma­gyar­ság és ro­mán­ság lé­lek­szá­ma Trianon évében azo­nos: kb. 11 mil­li­ós mind­kettő.)
    Kü­lö­nö­sek a meg­nyil­vá­nu­lá­si for­mái a tri­a­no­ni pszi­chó­zis­nak.
    A szé­kely­föl­di ma­gya­rok tud­ják leg­job­ban, hogy mi a ro­mán tri­a­no­ni pszi­chó­zis. Mert ott van­nak min­den szé­kely vá­ros­ban a tri­a­no­ni pszi­chó­zis legfelfog­hatatlanabb em­lék­mű­vei. Azok a ro­mán gö­rög­ke­le­ti temp­lo­mok, ame­lye­ket azért épí­tettek min­den szé­kely vá­ros fő­te­ré­re, mert e vá­ro­sok­nak nem volt ro­mán gö­rög­ke­le­ti la­kos­sá­guk. Fel­fog­ha­tat­lan. Temp­lo­mo­kat épí­tettek nem lé­te­ző hí­vők szá­má­ra. (Szóltunk már erről.)
    Ám ez ép­pen a leg­ért­he­tőbb tette a ro­mán tri­a­no­ni pszi­chó­zis­nak.
    A tri­a­no­ni pszi­chó­zis szlo­vák fer­tő­zött­jei is félelmetes em­lék­mű­vet emeltek Tri­a­non­nak. A bősi erő­mű­vet. Mi­ért kel­lett ezt az em­lék­mű­vet meg­al­kot­ni?
    Mi­ért ra­gasz­ko­dik a szlo­vák trianoni pszichózis fertőzöttje a Szlovákiához tartozó Csal­ló­közt is ha­lá­lo­san fe­nye­ge­tő bősi erő­mű­höz? Mert nem ér­dek­li, hogy Csal­ló­köz tönk­re­megy. Nem ér­dek­li, mert nem sze­re­ti Csal­ló­közt. Mi­ért nem sze­re­ti, és mi­ért lép fel el­le­ne oly éssze­rűt­le­nül, pusz­tán ér­zel­me­i­re hall­gat­va? Egy­sze­rű­en azért, mert nem­ze­ti iden­ti­tá­sá­nak za­va­rai ál­tal meg­ha­tá­ro­zottan dön­tötte el, hogy tönk­re­té­te­lé­nek cse­lek­vő ré­sze­se lesz. Ő óv­ná Csal­ló­közt, ha el le­het­ne ve­le hi­tet­ni, hogy Csal­ló­köz vég­ér­vé­nye­sen Szlo­vá­kia szer­ves ré­sze. De ezt nem le­het ve­le el­hi­tet­ni. Hi­szen ő csak ab­ból tud ki­in­dul­ni, hogy a tri­a­no­ni bé­ke­dik­tá­tum ide­jén majd­nem tel­je­sen ma­gyar­lak­ta Csal­ló­köz igaz­ság­ta­la­nul ke­rült Csehsz­lo­vá­ki­á­hoz. Ha igaz­ság­ta­la­nul ke­rült oda, ak­kor – az ő tu­da­ta sze­rint és sa­ját ma­ga kre­ál­ta el­len­ség­ké­pe alap­ján – mi­nél vi­rág­zóbb, mi­nél ke­vés­bé tönk­re­tett te­rü­let, an­nál na­gyobb a ve­szé­lye an­nak, hogy va­la­mi­fé­le igaz­ság­té­tel­re va­la­mi­kor egy­szer csak sor ke­rül. Ezt nem le­het ki­ver­ni a fe­jé­ből, s ezért a bősi erő­mű kér­dé­sé­ben éssze­rű po­li­ti­kai dön­tést ő so­ha­sem fog tá­mo­gat­ni. Az sem vall éssze­rű­ség­re, hogy Szi­get­közt épp­úgy (az­az tu­laj­don­kép­pen ér­dek nél­kül) tönk­re akar­ja ten­ni, mint Csal­ló­közt. Szi­get­köz Ma­gyar­or­szá­gon van, ak­kor mi­ért? Mert a ma­gyar­or­szá­gi ma­gya­rok­nak épp­úgy nem tud­ja meg­bo­csá­ta­ni, hogy Dél-Szlo­vá­kia igaz­ság­ta­la­nul ke­rült an­nak ide­jén Csehsz­lo­vá­ki­á­hoz, mint a szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság­nak. A nem­ze­ti iden­ti­tás­nak e sú­lyos za­va­rát nyu­god­tan ne­vez­het­nénk el­len­ség­kép-ke­re­sés­nek is, de pon­to­sabb, ha szlo­vák tri­a­no­ni pszi­chó­zis­nak hív­juk.
     Jöj­jünk még közelebb a má­hoz.
    A trianoni pszichózissal magyarázható, hogya Kárpát-medencében minden elő­rejelzés ellenére tovább erősödik a gyűlölködés szelleme. Pedig Magyarország szomszédai közül már nemcsak Ausztria, hanem Szlovákia és  Románia is  tagja az Európai Uniónak.
    És kérdezhetjük: ha nincsenek politikai okai a gyűlölködésnek, akkor miért erő­södik a gyűlölködés szelleme?
    Nehéz erre válaszolni, miképpen arra is, hogy miért kell hazudni a történelem­könyvekben, ha nincs már politikai oka a történelemhamisításnak sem….
    Természetesen változott a magyar–román és a magyar–szlovák viszony a rend­szerváltozás óta eltelt két évtizedben, majd az Európai Unióba való belépés után is. Nem lehetne ma parancsszóval betelepíteni több százezer román lakost az erdélyi magyar városokba (például Kolozsvárra) és a szlovákiai magyar városokba (például Kassára), hogy e városokban kisebbségbe  kerüljön a magyarság, de a román és a szlovák politika újfajta módszerekkel sorvasztja a világháborúk utáni döntésekkel Magyarországtól elvett területek magyarsága létfeltételeit.
     Azok, akik egy nemzeti közösség létfeltételeit elsorvasztják, mit is cselekszenek tulajdonképpen? Népirtást hajtanak végre. Ehhez persze nincs joguk, ezért nem is nevezik nevén.
     Magas rangú román politikusok mindazonáltal majdnem nevén nevezik az utóbbi időben.  Kényszerhelyzetben, mert válaszolniuk kell arra, miért nem támogatják  az erdélyi magyarok  olyan törekvéseit, amelyek nemzeti közösségként való megmara­dásukat szolgálnák. A majdnem színmagyar Székelyföld lakossága például kinyilvá­nítja óhaját, hogy élni szeretne  azon jogokkal, amelyek az egy tömbben (egy nagy terü­leten többséget alkotva) élő történelmi nemzetiségeket vitathatatlanul megilletik Nyugat-, illetve Észak-Európában. Mint például a svédeket Finnországban, a dél-tiroli osztrákokat Olaszországban, a katalánokat Spanyolországban stb. Az autonómi­áról van szó, arról az autonómiáról, amely intézményes feltétele a székelyföldi ma­gyarság megmaradásának. A román vezető politikusok  szerint a székelységnek nincs joga az autonómiához, mert Székelyföld autonómiája összeférhetetlen Románia al­kot­mányának első paragrafusával.
    Mit jelent ez? Valóban van a román alkotmánynak egy olyan paragrafusa, amely tiltja a székelyföldi magyarság megmaradása feltételeinek a megteremtését?
    Akármennyire hihetetlen, devan.
    A vesze­delmes, de ártatlannak lát­szó paragrafus nem az, ami, hanem ellenkezője is annak, mint ami, és a kö­vetkező szavakból áll: „Ro­mánia [azaz a Trianonban létrehozott har­madik sok­nemzetiségű biro­dalom] szuverén és független, egységes és oszthatat­lan nemzet­állam.”
    Ártatlan lenne ez a paragrafus, ha Romániában egységes nemzetállamról beszél­vén politikai nemzetre gondolnának, és annak fogalmát helyesen értelmeznék.
     Ahogy például a történelmi Magyarországon az 1868-as magyarországi nemzeti­ségi törvény vitáján a legtekintélyesebb magyar politikus, Deák Ferenc értelmezte.
     Felhívjuk itt a figyelmet arra, mit jelentett az 1868. évi magyarországi nem­­zetiségi tör­vény­ben a politikai nemzet fogalma. Azt jelentette, hogy min­denki tagja a magyar po­liti­kai nemzetnek, függetlenül nem­zetiségi hovatartozásá­tól, de az egyenlő esélyek elvének a tiszteletben tartá­sával. Azt is vegyük tekintetbe, hogy a politikai nemzet fo­gal­mának a nem­zetiségi törvénybe való beiktatásával nem magyarosító szándékot nyilvánítottak ki Deák Ferenc és elvbarátai, hanem éppen ellenke­zőleg… Ha ma­gya­rosítani akartak volna, ahhoz is ragaszkodtak volna, hogy a törvény rendelje el a ma­gyar nyelv oktatását a nemzetiségi is­ko­­lákban. De ezt azért sem javasolhatták, mert valódi politikusként tudván tudták, hogy a legfon­tosabb, amit egy nemzetiségi törvénynek komo­lyan kell vennie, az az egyenlő esé­lyek elve. Arra is gondoljunk most,miért hivatkoznak manapság oly elő­szeretettel ez elvre a belgiumi vallonok és flamandok, amikor védel­mükbe veszik a nemzetiségi kérdés­nek azt a megoldását, amelyben egyik nemzetiségnek a másik által való elnyo­mása akkor is lehetetlen­né válik, ha egymás megbecsülésének nincs meg az érzelmi alap­fel­tétele. E megoldás lényege: mivelhogy a flamand nem tud vallonul, a vallon­nak sem kell tudnia flamandul. A flamandok annyi flamand nyelvű oktatási intézményt, egyete­met stb. alapítanak, amennyire szük­ségük van, a vallonok úgyszintén annyi vallon nyelvűt. A lényeg az, hogy a vallon ne legyen kénytelen flamand egyetemre járni, a fla­mand pedig ne kényszerüljön arra, hogy vallon egyetemre irat­kozzék be. Mert ha mindennek nem lennének meg a feltételei, akkor nem fe­j­tené ki a jótékony hatását az egyenlő esélyek elve, és a gyűlölet lehetetlenné tenné a békés együttélést. Hogy is mondják? Az egyenlő esélyek elve, ha hagyják érvényesülni, csodákra is képes: a gyűlöletet szeretetté tudja vál­toztatni, miképpen az egyen­lőtlen esélyek elve, ha ér­vénye­sül, gyűlöletté vál­toztatja a szeretetet. Romániai viszonylat­ban: csak az a ro­mániai román várhatja el, hogy a romániai magyar román egyetemre járjon, aki már beiratkozott egy ro­mániai magyar egyetem­re. Így működik az egyenlő esélyek elve.
    A román alkotmány 1. paragrafu­sánakhelyes értelmezése ez lenne (ha a román po­litika is tekintetbe venné a politikai nemzet fogalmát): Románia úgy egységes nem­zet­állam, hogy a nemzetiségek lét­feltételei szabadon kibontakozhatnak: állami egyetemhez is joguk van, autonómiához is…
     De úgy látszik, Ro­mániában nem szabad helyesen értelmezni a politikai nemzet fogalmát, azaz úgy kell értelmezni, mintha a politikai nemzet azonos lenne az etni­kai-nyelvi nemzettel.
     És ha úgy értelmezik, akkor le is lehet vonni olyan következtetéseket, hogy Szé­kelyföldnek nem lehet autonómiája, s hogy amikor a Székelyföld autonómia-statú­tumának meg­fogalmazói le merték ír­ni, hogy „Székelyföldön a magyar nyelv egyen­rangú az állam hivatalos nyelvével”, akkor a ro­mán politiku­sok a politikai nemzet fogalmának sajátos román értelmezése alapján ki is jelenthették, hogy  a székelyek képviselői megsértették az alkotmány 1. pa­ragrafusát, hisz meg merték fogal­mazni, hogy nem akar­nak el­romá­nosodni, nem óhajtanak a ro­mán etnikai nemzet tagjává válni.
    A politikai nemzet fogalma sajátosan román értelmezésének másik  következmé­nye, hogy a vezető román poli­tiku­sok némelyike szemrebbenés nélkül állíthatja, hogy nem lehet újra megnyitni a kolozsvári állami magyar egyetem kapuit, mert azt is tiltja az alkot­mány első paragrafusa.
    Az össze­függés a magyar egyetem újraindítása és az alkotmány 1. paragrafusa között nyilvánvaló, hiszen az alkotmány 1. paragrafusa csak tilthatja a ko­lozsvári magyar egye­tem újraindítását, ha a politikai nemzet fogalmát valóban behelyettesítik az etnikai-nyelvi nemzet fogalmával.
    De ha ez így van, akkor az alkotmány 1. pa­ra­grafusa valóban kö­telezővé te­szi az erdélyi magyarság teljes felszámolását.
    A román al­kotmány első paragrafusa valóban felszólítás az etnikai tisz­togatásra, és román politikus mé­gis mer hivatkozni rá? – ámul­dozha­tunk. – Igen, e paragrafus a legci­ni­kusabb felszólí­tás az etnikai tiszto­ga­tásra, és mégis hivatkoznak rá. És így értelmezik: Romániában mindenki román, aki nem az, annak azzá kell válnia. Az egyetem példájánál maradva, fo­gal­mazzuk meg követ­kez­ményként: ha lesz állami magyar egyetem, az erdé­lyi magyarság nem kényszerül románná válni vagy ki­vándorolni, kö­vetkezésképp alkotmánysértő a magyar egyetem újrain­dítása.
     Ha a politikai nemzet fogalmát helyesen értelmeznék Romániában is, akkor ott is ugyanolyan következtetéseket vonnának le a nemzetiségek megmaradásának érdeké­ben, mint annak idején a történelmi Magyarországon vagy több mai soknemzetiségű államban, és mondhatnák: a román politikai nemzetben a román nemzetiség a leg­nagyobb ugyan lélekszámra, de csak egy a többi között, s a többiek saját nyel­vükkel, kultúrájukkal, autonómiájukkal tagjai a politikai nemzetnek. De ha a politikai nemzetet Romániában „összetéveszthetik” az etnikai-nyelvi nemzettel, akkor csak a román etnikai-nyelvi nemzet megmaradásának maradhatnak meg a feltételei…
     Mi a helyes megoldás? Megsemmisíteni több mint másfél millió magyar létfelté­teleit, vagy módosítani az alkotmány első paragrafusát? Felülbírálható-e, módosítha­tó-e egy alkotmány – vagy csak alkotmányértelmezés? –, amely népirtást rendel el, illetve amely tiltja a népirtás megakadályozást?A kérdés, remélem, költői…
     Nem jobb a kisebbségi létbe kényszerített magyarság helyzete Szerbiában sem, Szlovákiában sem, pedig utóbbi
már tagja az Európai Uniónak.
    Szlovákiában például éppen mi történik?     
    Újabb nyelvtörvényt alkottak, mely igen kíméletlenül korlátozza a szlovákiai ma­gyarságot anyanyelve használatában. Szlovákia is tagja most az Európai Uniónak, Magyarország is, de ez a szlovák politikusok számára az egyik legfontosabb kérdés. Meg az, hogy a szlovák állam meg tudja akadályozni, hogy a szlovákiai magyar ka­tolikusoknak magyar püspökük legyen… És a szlovák katolikus egyháznak is mintha az lenne ma a legfőbb törekvése, hogy ne csak püspökük ne legyen a ma­gyaroknak, de papjaik se… Legalább jobban megismerik a magyar hívők az állam nyelvét, ha a szentbeszéd szlovákul hangzik el. Mi ez? A gyűlöletszítás és a népirtás támogatása  az egyházakban is teret hódít?
    Mentségükre felhozhatnánk, hogy romániai példát követnek, hisz a moldvai (kelet-romániai) magyarok (csángók) is csak román nyelvű szentbeszédet hallgathatnak. Igaz, már több évszázada… És a módszer eredményesnek bizonyult: a moldvai magyaroknak (a híres moldvai városok alapítóinak) több, mint 90 %-a elrománosodott már.
     Bizonyítja ezt Bandinus érsek híres Jelentése.
     Ban­dinus érsek a Szentszék küldötteként érkezik Moldvába, és a Szentszéknek írja azt a jelen­tését, amelyből azt a követ­keztetést von­hatjuk le, hogy a magyarok valamikor – valószínűleg a XIII. század második felé­től a XV. század végéig – több­ségben voltak Moldvában, s amely a moldvai magyarság megfogyatkozásának rejté­lyéről is sokat elárul. Az 1646. évi Jelentés bizony nem kis meglepetésekkel szolgál olva­sójának! Olyan magyar alapítású (egykor magyar lakosságú) moldvai váro­sok­ról ír, amelyekben még a XVII. század közepén  is sok ma­gyar él. (Tulajdon­képpen a régi magyar helységek romá­no­sodási fo­lyamatának az utolsó előtti szakaszát mu­tatja be mint – népe­sedéstör­téneti szempontból – elfogulatlan szemtanú.)
    A Bandinus érsek által bemu­tatott egykori moldvai magyar városok közül a legjelentősebbek: Iaşi (a korabe­li főváros, mely „magyarul Jasvasar, vlachul Ias, la­tinul Iassium vagy Iassi”), Suceava (a hajdani fejedelmi székhely; az érseknél Sucsavia), Bákó (nála Bacovia), Huşi (Bandinusnál még Hus), Vaslui (nála még Vaslo), Bârlad (nála: Barlad), Tecuci (nála még Takucs), Tatros, valamint Siret (az érsek em­lék­ira­tában ma­gyarul Se­red­vasar, románul Seredest).
    Szóljunk egy jó szándékú mai törekvésről is: időnként összegyűlnek a magyar, román, szlovák és szerb történészek, és arról tanácskoznak, miképpen lehetne olyan történelemkönyvet írni, amely a megbékélést és nem a gyűlöletszítást szolgálja, de a gyönyörű bevezetés után ők is arról kezdenek beszélni, hogy melyek azok a ha­zug­ságok, amelyeket mindenkinek el kell fogadni. Tapintatból, politikából?
     Miért nem lehet kijelenteni, hogy írjunk igazmondó történelemkönyveket?
     Nem lehet egyelőre kimondani.
     Kimondását éppen a trianoni pszichózis akadályozza meg. 
     Beszéljünk még a történelemhamisítás kényszeréről.
     A szlovák történészek a szlovák őstörténet meghamisítását és a későbbi szlovák történelem meghamisítását alárendelték a pánszláv törekvéseknek, a pánszláv irre­den­tának. Ma alárendelik egy leplezett nemzeti célnak: a magyarság asszimilálása vagy kiüldözése céljának.
    A román történelemhamisítást a román történészek előbb a román nemzetiségi moz­galom céljainak, majd a Magyarország területi egysége megbontásáért küzdő román irredentának rendelték alá. Utóbbiról szólva nagyon érdekes példát hozha­tunk fel. A XIX. század második feléig a román nemzetiségi mozgalom a római-ro­mán kontinuitásra hivatkozik, a XIX. század második felében ennek helyét elfoglalja a dákoromán kontinuitás. Miért? Az ókort bemutató történelemkönyvek térkép­mellék­letei miatt. A traianusi Dacia (itt éltek a rómaiak) térképe nagyon kicsi terüle­tet ábrázolt, a Burebista-kori Nagy-Dacia térképe viszont nagyon nagyot. Hát melyik térképre érdemes hivatkoznia egy irredenta mozgalomnak? Természetesen a na­gyobb­ra. És „befogadták” a dákokat a románok legfontosabb őseinek. (Ma a román történelemhamisítást is – miképpen a szlovákot – a leplezett nemzeti célnak: a ma­gyarság asszimilálása vagy kiüldözése céljának rendelik alá.)
    A különös az, hogy miközben a román és szlovák történészek így hamisítanak – nemzetük őshonosságát bizonygatván a Kárpát-medencében, azaz a történelmi Magyarország területén –, nem tudják bemutatni egyetlen bizonyítékát sem annak, hogy elődeik a XIII. század előtt is a Kárpát-medencében éltek.
    De a román, szlovák és szerb történészek meghamisítják a középkori, újkori és a legújabb kori történelmet is. Kitalálják, hogy a magyarok az ő nemzetiségüket a legkegyetlenebb módon elnyomták… Az ellentmondásoktól sem riadnak vissza: az erdélyi románok elődeinek többsége a XVII–XVIII. században vándorolt be a Magyar Királyság területére, de elnyomatásuk e XVII–XVIII. századi bevándorlók­nak a történelemkönyvek szerint rettenetes volt új hazájukban betelepülésük előtt ötszáz esztendővel is.
     Komikus ugyan, ahogyan a román vagy szlovák történészek a  középkori és újkori magyar felkeléseket, lázadásokat (elsősorban parasztlázadásokat) elrománosítják vagy elszlovákosítják (a románok például Dózsa Györgyöt, az 1514. évi  magyar parasztfelkelés vezérét Gheorghe Doja néven románnak is nyilvánították), de nincs kedvünk ezen nevetni, hisz tudjuk, hogy nemzetiségi ellentéteket akarnak találni olyan korokban, amelyekben nemzetiségi elnyomás még nem lehetett…
      Még nagyobb ellentmondás, hogy kijelentik, a Magyar Királyság legkeletibb tartománya, Erdély 1526-tól 1848-ig nem volt a magyarok tartománya – nem véve tekintetbe még azt sem, amit mindenki tud: hogy ez időszakban itt előbb az erdélyi magyar fejedelmek, majd a Habsburg-házi magyar királyok uralkodtak –, de a „magyartalanított” tartományról szóló további fejezetekben arról írnak, miképpen nyomták el itt a románokat a magyarok.
      (Hagyjuk abba a történelemhamisítás példáinak felsorolását, szóljunk in­kább egy örvendetes tényről: vannak már olyan ro­mán tör­ténészek, akik az igaz­mon­dás vállalását sürgetik. Felhívjuk a figyelmet Lucian Boia Istorie şi mit în conştiinta româ­nească című, a román történelemhamisítást leleplező könyvére.[14])
      Mindezek után töprengjünk el a követ­kezőkön is:
     A szlovák, román és szerb történészek nemzetük érdekében hamisítanak – leg­alábbis ezt hiszik –, de egészen más érdekek határozzák meg a magyar történe­lemhamisítást. (Nyomban megjegyzem: másféle ugyan az ún. mérvadó magyar történészek elvi álláspontja, mint a szomszéd népek történészeié, de akármennyirejó szándékúnak tűnik történelemhamisításuk, az bizony nem kevésbé káros.)
     A magyar történészek megoldása: igazodni kell az európai történelemhamisítás (a II. világháború után elsősorban a szomszéd országok történelemhamisítása) hazug­ságaihoz – a megbékélés reményében.
    A magyar történelemtudománynak a szomszédos országok történelemtudo­má­nyá­val szembeni alárendelt helyzetéről egy humoros történetet mondunk el:
    Az 1907. évi Apponyi-féle iskolatörvényről, a híres Lex Apponyiról ma­napság rengeteg hajmeresztően téves „megítélést” olvashatunk mind a ro­mán, szerb, szlo­vák, mind a magyar szakirodalomban, de még a napisajtóban is, és még azt sem  nehéz megállapítanunk, hogy megítélői az eredeti törvényt nem is olvasták.
     Román, szerb, szlovák közírók igen gyakran leírják, hogy ha mindent képesek len­nének megbocsátani a magyaroknak, az 1907-es Lex Apponyit akkor se. És bizony igen igazságtalan e cselekedetük, mert  az a Lex Apponyi, amelyet nem tud­nak megbocsátani a századforduló magyar parla­mentjének, az bizony a való­ságban Lex Anghelescu. Ugyanis egy Constantin Anghelescu nevű román oktatá­sügyi mi­niszter találta ki másfél évtizeddel a valódi Lex Apponyi megszületése után…
      A Lex Apponyi tanulmányozójának először is e rejtélyt kell megfejtenie: ho­gyan lett a Lex Anghelescuból Lex Apponyi. Nem fogja megbánni, hogy fog­lalkozik ve­le: a XX. század első felének egyik legügyesebb politikai szélhámos­ságával is­mer­kedhetik meg.
     Történt, hogy Anghelescunak mint román oktatásügyi minisz­ternek iga­zolnia kel­­lett a Népszövetség előtt a húszas évek közepén, hogy az erdélyi ma­gyar isko­lákban miért kötelező Románia földrajzát, történelmét és al­kotmányát románul ta­nul­­ni. Talpraesetten  válaszolt. Így: „Apponyi grófnak 1907-es törvényei szintén ar­ra törekedtek, hogy az állami fizetésre­n­dezés útján tönkre­tegyék a román oktatást. Abban az esetben, ha a román iskolák elfogadták ezt az állami pénzse­gélyt, bármi­lyen csekély volt is az, kötelesek voltak nemcsak Ma­gyarország törté­nelmét, föld­rajzát és alkotmánytanát, hanem a számtant is, to­vábbá az általános földrajzot és történelmet is [azaz a magyar nyelvvel együtt 7 tantárgyat] magya­rul tanítani.” Van­nak ebben a mentegetőző iratban más figyelemre méltó megállapítások is. Ilyenek: „Ami a román nyelven tanítandó tantárgyakat illeti, megjegyzendő, hogy a magyar uralom alatti 5 tantárggyal szemben a román uralom alatt csak 3 kötelező [mellőzve a számtan és az alkotmánytan], és csak az ország földrajzát és történelmét tanítják román nyelven, míg az álta­lános földraj­zot és történel­met a kisebbség nyelvén tanítják.” E két idézet­ben csak az hazugság, hogy az  1907-es Apponyi-féle oktatási törvény elő­írja, hogy az Anghe­les­cu-memorandumban felsorolt tan­tárgyakat magya­rul kell tanítani (másról szól a törvény, nem erről), az viszont már igazság, hogy az 1925-ös Anghelescu-féle oktatási tör­vény előír­ja, hogy em­legetett tantárgyakat a Romániához került területeken levő magyar isko­lákban románul kell tanítani.
     És Anghelescu példátlan merészségé­nek – és tegyük hozzá: leleményességének – nem ma­­rad el „mél­tó” jutalma: a Népszövetség határtalanul jóhiszemű és határtala­nul hiszékeny – vagy inkább határtalanul felületes? – fő­tisztviselői nemcsak felmen­tik őt, de ál­dásukat adják a románosító iskolapolitiká­já­ra, ily szép szavak­kal: „a ro­mán kor­mány magyarázataival ki­egészített végleges szöveg olyan természetűnek tűnik, hogy meg­nyugtathatja a panaszo­sokat”.
    Anghelescu valóban leleményesen hamisít: a tanterv (illetve a tankönyv, mely ro­mán iskolában természetesen nem magyar nyelvű) engedélyeztetésének a kötele­zettségét felcseréli a magyar nyelv használatának a kötelezettségével. Ahol az van az eredetiben, hogy tanterv szerint vagy engedélyezett tankönyvből, ő következe­tesen és céltudatosan azt írja, hogy magyarul.
    A Lex Apponyit ma is meghamisítják, és a magyar történészek nem tiltakoznak.Nem véletlen, hogy Magyarországon megszülethetett az a fajta történelemhamisítás, amilyennel sehol másutt nem találkozunk: a magyar öntudatot romboló magyaror­szági történelemhamisítás…
     Szólni fogunk majd arról, miképpen győzhető le a gyűlölködés szelleme, miképpen teremthetők meg a megbékélés feltételei, de előbb vegyük tekintetbe a megoldásnak egy régi módját:
    1734-ig nincs nemzetiségi ellentét a történelmi Magyarországon… Figyelmébe ajánlom a kérdés tanulmányozóinak a Szent Korona tanát (érvényben volt, és meghatározta a magyarországi politikai, társadalmi és magánéletet a késő-középkortól 1944-ig), mely feloldotta a nemzetiségi ellentétet, azaz hosszú ideig lehetetlenné tette, hogy a nemzetiségi ellentét kialakuljon…
    A maga bonyolultságában kellene bemutatnunk e különös közjogi tant, mert nem könnyű megértetni, de sajnos erre most nincs terünk.
    Legfontosabb kérdése e tannak: a magyar közjogban a király rangban és hatás­körben nem első, hanem második személy, mert a királynak felettese van, a Szent Korona – jogi személyként, a ma­gyar államhata­lom legmagasabb rangú alanyaként.
    E különös közjogi tan oldotta fel hosszú ideig a magyar nemzet és a nemzetiségek ellentétét is.  Miképpen?Elsősorban azzal, hogy a Szentkorona-tagság közjogi fogalma nem ismerte a nemzetiség szerinti megkülönböztetést.
    Mi is a Szentkorona-tagság? A Szent Ko­ro­na tana nem­csak köz­jo­gi abszt­rak­ció – az ál­lam­ha­ta­lom ala­­­nya –, ha­nem élő or­ga­niz­mus. Test, melynek részei, tagjai vannak. Tagjai mindazok, akik részesei a törvényhozó és végrehajtó hatalomnak: a király és a politikai magyar nemzet: 1848-ig a nemesség – nemzetiségre és felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül –, 1848, illetve 1867 után – származásra, felekezeti hovatartozásra és nemzetiségre való tekintet nélkül – az ország minden szavazópolgára. És természetesen mindegyiknek családtagjai, nemre való tekintet nélkül. Így is fogalmazhatunk: 1848-ban, illetve 1867-ben – az 1849-ben megszakadt jogfolytonosság helyreállítása után – mindazon országlakosok a Szent Korona tagjaivá váltak, akik megfeleltek azoknak a követelmények­nek, amelyek feltételei voltak a választójog gyakorlásának. Ma tag­jai mindazok, akik leszármazottai a Szent Korona egykori tag­ja­i­nak.
     A Szent­ko­ro­na-tag­ság mi­kép­pen ha­tá­roz­za meg a Magyar Királyság népeinek a lel­ki éle­tét, ma­ga­tar­tá­sát?
     Emlékeztetünk most arra, hogy a ré­gi ko­rok­ban azért volt sok a tör­vény­tisz­te­lő em­ber a Szent Ko­ro­na or­szá­ga­i­ban, mert a Szent­­­­­­ko­ro­na-tan nem az alatt­va­lói tu­da­tot, ha­nem a Szentkorona-tag­ság köz­jogi fogalma megha­tározta felelősségér­zetet, valamint az egyen­­­­­­rangúság és a méltó­ságteljes magatartás kultuszát erősítette: mert az országlakosi maga­tar­tásban a mellérendelés és nem az alá­ren­­delés elvének az érvényesülését segí­tette elő.
     A Szent Korona tanának köszönhetően tudott hosszú ideig békességben megférni egymás mellett a magyar királyságban a magyar nemzet a nemzetiségekkel. Meg­te­rem­tette a fel­té­te­le­it a nem­ze­ti­sé­gi au­to­nó­mi­ák ki­ala­ku­lá­sá­nak, meg­szi­lár­du­lá­sá­nak, fenn­­ma­ra­dá­sá­nak.
    De hogy mit je­len­tett kikerülni a Szent Korona védőboltozata alól, azt leghite­leseb­ben az egykori Magyarország-ellenes irredenta veze­tői­nek Tri­a­non utá­ni nyi­lat­ko­za­tai­ból tud­juk meg. Érdemes megismerkednünk nyi­lat­ko­za­ta­ikkal: azo­kéval, akik dia­dal­itta­san ünnep­lik Tri­a­nont, az­tán kijóza­nod­ván, fel­is­me­rik azt is, hogy mit ve­szí­tettek.
     A román Alexandru Vaida-Voevodéival például. Ő kér­lel­he­tet­len ir­re­den­ta volt an­nak ide­jén, de 1923-ban a kö­vet­ke­ző­ket nyi­lat­kozta: „Ma­­­gyar­or­szá­gon ke­zünk­ben volt a tör­vé­nyek vé­dő­paj­zsa: a tör­vé­nyek szá­munk­ra is tör­vé­nyek vol­tak.”[15]Ugyan­csak a hú­szas évek­ben fen­ti­ek­ből messze­me­nő kö­vet­kez­te­tést is le­von: „Ma­gyar­or­szá­gon nem vol­tunk rab­szol­gák. Ke­zünk­ben volt a tör­vé­nyek paj­zsa, me­lyek a ro­má­nok szá­má­ra is tör­vé­nyek vol­tak. Ma úgy ke­zel­nek min­ket, mint va­la­mi tör­vé­nyen kí­vü­li el­len­sé­ges ele­met.”[16]
     Más példákat is felhozhatnánk arra, hogy az egykori Magyarország-ellenes irre­denták nosz­tal­gi­á­val gon­dol­tak a ré­gi Ma­gyar­or­szág jog­rend­sze­ré­re, a Szent Korona meghatározta világra, és nyi­lat­ko­za­ta­ik­ban hi­tet tettek amel­lett, hogy a Szent­ko­ro­na-tan a Kár­pát-me­den­cé­ben har­mó­ni­át te­rem­tett…
    Mondottuk: immár semmiféle politikai oka nem lenne a történelemhamisításhoz való ragaszkodásnak. Szlovákia és Románia is, Magyarország is az Európai Unió tagjai. Jöhetne hát az igazmondás ideje. Az igazmondó történelemkönyvek megírá­sának ideje. De nem jöhet. Meggátolja a trianoni pszichózis.
     Elmondunk még egy humoros történetet.
    Azoknak a nyugat-európaiaknak a különös élményeiről számolunk be, akik gya­nút­la­nul elin­dul­­tak Kolozsvárra, Erdély legfontosabb városába tanulmányútra, mert úgy hal­lot­ták, hogy ott rendkívüli élményben lesz részük: megismerhetik a város multiku­lturális egyetemét.
    Egyikük megszakította útját Budapesten, és így lelkesedett útjának céljáról beszélvén:
    – Nincs csodálatosabb dolog egy multikulturális egyetemnél! Két éve készülődöm az útra, és két éve tanulok magyarul és románul…
    –  Ó, boldogulnál te francia és  angol tudásoddal a kolozsvári professzorok társa­ságában – próbáltam csillapítani a lelkesedését.
    – Ezt gesztusnak szánom! Úgy is mondhatom, ajándéknak! Méltó ajándék egy multikulturális egyetemnek, nem? Előadást is fogok tartani, ha lehet, azt majd angol nyelven… De a bemutatkozáskor, a fogadáson, mindenféle találkozóm kezdetén csak magyarul és románul szólalok meg. A magyarokkal románul beszélek természe­te­sen, a románokkal pedig magyarul.
    –   Erről lebeszélnélek… Beszélj a románokkal románul, a magyarokkal magyarul.
     –   Hát hogy képzeled! Mint vendég sértsem meg a multikulturalitás alapelvét?!
    –   Miféle alapelvére gondolsz te most a multikulturalitásnak?
    – Hogy a multikulturális közösség rendezvényein először mindenki a másik nyel­vén szólal meg… Ha román a soros rektor, akkor magyarul nyitja meg a  rendez­vényeket, ha magyar a soros rektor, akkor románul…
     Mióta létezik ez a „multikulturális” egyetem, mindig román a soros rektor.
     Ezt nem értem…
     Jobb is, ha nem érted.
     Most már magyarázd meg.
    –  Meg is fogom magyarázni, mert ha ezt nem érted, nagyon kellemetlen hely­zetekbe kerülhetsz Kolozsváron.
    – Mi abban a kellemetlen, hogy én egy magyar–román multikulturális egyetemen a magyar professzorokkal románul, a román professzorokkal magyarul beszélek?!
     – Ebben semmi kellemetlen nem lenne, de csak a magyar professzorok tudnak románul, a román professzorok nem tudnak magyarul. Ez vonatkozik a diákokra is. A magyar diákok tudnak románul, a román diákok nem tudnak magyarul.
     Elvörösödött mérgében. – Te most rágalmazod a kolozsvári egyetemet – kiabálta.
     – Miért rágalmaznám?! Megállapítottam, hogy a román professzorok és diákok nem tudnak magyarul…
    – A magyar kultúrával,  a magyar  irodalommal, a magyar történelemmel  a ro­mán diákok román nyelvű előadásokon ismerkednek?! Ez képtelenség!
     – Egyáltalán nem ismerkednek a magyar kultúrával.
     Elképedve meredt rám. – Azt akarod mondani, hogy ez a multikulturális egyetem csak a magyar professzorok és a magyar diákok számára multikulturális,  a román professzorok és diákok számára viszont monokulturális?!
     – Nem szívesen tettem, de fel kellett világosítsalak.
     – De nem értem… Nem értem, hogy miért hazudják egy egyetemről, hogy multikulturális, ha nem az?
     – Mert tudják, hogy a világ könnyen becsapható.
     Nem értette. De sok mindent nem értünk meg, ha nem tudjuk, mi a trianoni pszichózis…
    Kü­lö­nö­sek a meg­nyil­vá­nu­lá­si for­mái a tri­a­no­ni pszi­chó­zis­nak, mondottuk fen­tebb, de a példák felsorolását abbahagytuk. Most folytatjuk: 
     Az 1990. év már­ci­u­si ma­ros­vá­sár­he­lyi pog­ro­mot is azért szer­vez­tette meg a ro­mán po­li­ti­ka, mert nem tu­dott el­len­áll­ni erő­sö­dő tri­a­no­ni pszi­chó­zi­sa ösz­tön­zé­sé­nek. Mit su­gal­ma­zott? Hogy meg kell aka­dá­lyoz­ni a ma­gyar–ro­mán ba­rát­ság meg­szü­le­té­sét. Mi­ért? Kik­nek árt a ma­gyar–ro­mán ba­rát­ság? Csak azok­nak, akik el­ső­ren­dű ro­mán nem­ze­ti cél­nak még min­dig az er­dé­lyi ma­gyar­ság fel­­szá­mo­lá­sát tart­ják.
     A tri­a­no­ni pszi­chó­zi­sok ha­tá­roz­zák meg a nemzetiségi autonómia kö­rü­li fel­fog­ha­tat­lan bo­nyo­dal­ma­kat is. Mi­ért fél­nek Romániában, Szlovákiában vagy Szerbiában a nem­ze­ti­sé­gi au­to­nó­mi­á­tól? No, nem azért, mert tartanak az ön­ren­del­ke­zé­si jog alap­ján vég­re­haj­tandó ha­­tár­mó­do­sí­tás­tól. Az el­ső­ren­dű nem­ze­ti célt fél­tik. Fél­nek, hogy a kollektív jogok, az autonómia megteremtik a fel­tételeit a Magyaror­szágtól elcsatolt területek magyarsága megma­radásának.

2. A trianoni pszichózis legyőzhetősége

     Tri­a­non idején már kb. nyolcvan esztendős volt a ro­mán, a szerb és a szlo­­vák ir­re­den­ta moz­ga­lom. E moz­gal­mak küz­döttek Ma­gyar­or­szág fel­da­ra­bo­lá­sá­ért, de so­sem hittek ab­ban, hogy az et­ni­kai el­vet fi­gye­lem­be sem vé­ve fog­ják fel­da­ra­bol­ni. So­sem ál­mod­tak ro­mán ir­re­den­ták ar­ról, hogy pél­dá­ul Szatmárnémeti, Nagy­vá­rad azért fog­nak Ro­­má­ni­á­hoz ke­rül­ni, mert nem volt ugyan je­len­tős ro­mán la­kos­sá­guk, de volt vas­út­vo­na­la, s a szlo­vák moz­ga­lom ve­ze­tő­i­nek sem ju­tott Tri­a­non előtt so­sem eszé­be, hogy Csal­ló­köz majd­nem szín­ma­gyar vi­dék­ként azért fog te­rem­ten­dő or­szá­guk­hoz ke­rül­ni, mert amel­lett, hogy ma­gya­rok lak­ják, igen jó ga­bo­na­ter­mő vi­dék.
    De mi­nél több kép­te­len­sé­gét is­mer­jük meg a tri­a­no­ni dik­tá­tum­nak, an­nál ke­vés­bé tű­nik szá­munk­ra fel­fog­ha­tat­lan­nak, hogy a Tri­a­non iga­z­­­­­ság­ta­lan­sá­gá­ban va­ló hit erő­seb­ben be­fész­kel­te ma­gát a ro­má­nok, szlo­vá­kok, szer­bek lel­ké­be, mint a ma­gya­ro­ké­ba. Mindazonáltal a trianoni pszichózis legyőzhető, a gyűlölködés szelleme legyőzhető, a megbékélés feltételei megteremthetők. Három feltétel teljesítésével:
    a/  Magyarországnak vállalnia kell közjogi hagyományait, hisz a történelmi Magyarország (a Kárpát-medence) népei – nemcsak a magyar nemzet, de a nem­ze­ti­sé­gek is (románok, szlovákok, szerbek stb.) – nagyon bíztak e közjogi hagyományokban. (Szóltunk erről fentebb, kiemelve elsősorban a Szentkorona-tagsággal összefüggő kérdéseket.)
    Kü­lö­nös te­kin­tettel kell len­nünk ar­ra, hogy a Szent­ko­ro­na-tan meg­te­rem­tette a fel­té­te­le­it a nem­ze­ti­sé­gi au­to­nó­mi­ák ki­ala­ku­lá­sá­nak, meg­szi­lár­du­lá­sá­nak, fenn­­ma­ra­dá­sá­nak. A Szent­ko­ro­na-tan a tör­té­nel­mi Ma­gyar­or­szág nem­ze­ti­sé­gei szá­má­ra ezért el­ső­sor­ban a megma­radásuk, nem­zetiségi kibonta­ko­zásuk feltételeit biztosító jogok tisz­teletben tartását ga­ran­tál­ta. Így teremtette meg a fel­té­te­le­it a nem­ze­tek, nem­­ze­ti­sé­gek bé­kés egymás mellett élésének.
    A Szent­ko­ro­na-tant mind­azon államférfiaknak is ta­nul­má­nyoz­ni­uk kel­le­ne, akik fe­le­lő­sek a Kár­pát-me­den­ce jövőéért. Hisz ez a jö­vő attól is függ, hogy a Kár­pát-me­den­ce nem­ze­tei meg tud­nak-e becsülni egy olyan esz­mét, amely a nem­ze­tek kö­zötti el­len­té­te­ket fel­ol­da­ni ké­pes. Hívjuk fel itt a figyelmet arra, hogy a Szent­ko­ro­na-tan a Kár­pát-me­den­cé­ben har­mó­ni­át te­rem­tett, az el­le­ne for­du­ló na­ci­o­na­liz­mu­sok viszont disz­har­mó­ni­át – Tri­a­non után.
     b/ Tiszteletben kell tartani az egyenlő esélyek elvét.
     Megismétlem a belgiumi gondolkodó bölcs mondását:
     Az egyenlő esélyek elve, ha hagyják érvényesülni, csodákra is képes: a gyűlöletet szeretetté tudja változtatni, miképpen az egyen­lőtlen esélyek elve, ha érvénye­sül, gyűlöletté változtatja a szeretetet.
     c/ Vállalni kell minden igazság, a teljes igazság kimondását. Mert a gyűlöletnek nincs jobb ellenszere, mint az igazság. (Az egyenlő esélyek elve – melyből kinőhet a szeretet virága – miképpen érvényesülhetne az igazmondás vállalása nélkül?)
    A gyűlölködés szelleme a Kárpát-medencében csak addig uralkodhat, amíg az itt élő  nemzetek – magyarok, románok, szerbek, szlovákok és a többiek – nem is­me­­­rik meg, illetve nem fogadják el múltjuk és jelenük minden igazságát. 

---

[1]  Sors­dön­té­sek.A ki­egye­zés – 1867. A tri­a­no­ni bé­ke – 1920. A pá­ri­zsi bé­ke – 1947. Bu­da­pest, 1989. 299–316.,

[2]   A dákoromanizmus és a dákoromán kontinuitás nem azonos fogalmak. Könnyű összetéveszteni őket, hiszen a dákoromanizmusnak mint faji ideo­lógiának a hívei előszeretettel hivatkoznak a történelemtudomány dákoro­mán kontinuitás nevű hamis elméletére.

          A dákoromanizmus hasonlít a náci, illetve fasiszta ideoló­giához, de nem ugyanolyan. Kiismerhetetlennek tűnik, mert legte­hetségesebb szolgái min­dent elkö­vetnek azért, hogy igazi arca rejtve maradjon. Ez ideológiában minden azonos ön­magával és minden önmaga ellentéte. Csak így rejtőzköd­het. Csak így maradhatott fenn. Az egyetlen faji ideológia, amely a II. világ­háború után is egyre csak erősö­dött.

         A dákoromanizmus által minden román számára kötelezővé tett politi­kai ál­lásfoglalás igen könnyen a legtragikusabb követ­kezményekkel járhat. Hiszen a dákoromanizmus többek között annak tagadása, hogy egy önkénye­sen meghatá­ro­zott térségben (benne a Kárpát-medence nyugat felé minimum a trianoni határig) a romá­non kívül más nemzetnek is volna önrendelkezési joga. Más szavakkal: e térség­ben a népek önrendelkezési joga nem érvényesülhet, itt csak az ősho­nosi jog érvényesülhet: de mivel a nemzetközi jog az önren­delkezési elvet ismeri el, és tagadja az ősho­nosi jogot, a román nemzet szent kötelessége a kettő közötti ellentét kiküszöbö­lése: ez persze nem jelenthet mást, mint az őshonosi jog alapján román­nak nyilvánított területek teljes elrománosítását. A dákoro­manizmus még súlyosabb szavakkal is megítélhető. Mert azt is je­lenti, hogy a Kárpát-medencében, illetve a Burebista-kori (Kr.e. 82 k.– 44; az ókori dák állam ekkor vált naggyá és jelentőssé) Dacia területén a ro­mánság bármikor bármit elkövethet a nem románok ellen.  (A dákoromanizmus hívei közül egyébként azok a legelvadultabbak, akik nem is hisznek a dákoromán kontinuitásban.  Ennél már csak az felfoghatat­lanabb, hogy a dákoromanizmus magyargyűlölő apostolai között olyanok is vannak, akik hiszik, hogy az ókori dák nyelv az ómagyarnak egyik változata. Vagy talán épen ez az, ami a legkevésbé felfoghatatlan?)

[3]     Vö. Kocsis István: A mez­te­len igaz­sá­gért. A ma­gyar–ro­mán vi­szony meg­rom­lá­sá­nak tör­té­ne­te. Bu­da­pest, 1994. Második, javított kiadása: Budapest, 1996.  356–380.

[4]    Antonescu uralmának vége felé, 1943 decemberétől 1944 februárjáig tartják vizsgálati fogságban; az előbbi kormányokban több alkalommal miniszter.

[5]    Groza, Petru: A börtön homályában. Budapest, 1986.  155–158.

[6]    Uo. 109–110.

[7]    Uo. 110.

[8]    Vö. Katona Szabó István: A nagy remények kora. (Erdélyi demokrá­cia. 1944–1948.) I–II. Budapest,1990. I. 289.

[9]    Optimizmusukról vall Balogh Edgár Férfimunka című vis­szaemlékezésében. (Balogh Edgár: Férfimunka. Emlékirat, 1945–1955. Budapest, 1986.)

[10]  Közli Domokos Pál Péter: Rendületlenül… Márton Áron, Erdély püspöke. Buda­pest,1989. 245–252.

[11]  Uő. 257–260.

[12]    Márton Áront 1955-ben engedték ki a börtönből (a világhírű püspök megmentésére kibontakozó nemzetközi mozgalomtól tartván), Kurkó Gyárfást pedig 1964-ben; Lakatos István 15 évig, Teleki Ádám 7 évig ült börtönben; Venczel József, Korparich Ede és Bodor Bertalan végig letöltötték büntetésüket.

[13]    Virt László: Katolikus kisebbség Erdélyben. Budapest-Luzern,1991. 26–62. Vö. Domokos Pál Péter: Rendületlenül… Márton Áron, Erdély püspöke. Buda­pest,1989. 199–202.

[14]     Boia., Lucian: Istorie şi mit în conştiinta românească. Bucureşti, 1997.

[15]    Idézi Bíró Sándor: Ki­sebb­ség­ben és több­ség­ben. Ro­má­nok és ma­gya­rok, 1867–1940. Bern, 1989. 298.

[16]    Adevărul. 1923. nov. 11.

Magyar Irodalmi Lap