Tűz sárgás aranya

sárgarigó füttyög kikeletet

olvad a jég csörgedez a patak

rügyeket bont zengedez a tavasz

frissül erdőnk langyos szél lengedez

nyári hőségben nyíló virágok

illatáradata izzó lángok

a búzamező aranyban fénylik

lesz kenyér aratásra beérik

őszi avar feletti ködrongyok

esőáztatta falunk leomlott

sárguló levelek lehullanak

madárkáink délre ‘elutaztak’

sűrű csend a puha porhó alatt

kopár fáink némán megpihennek

vackába bebújik alszik a vad

magányos fenyők állnak bérceken

forog a természet nagy kereke

zsendül a mező megújul zsong-bong

kiteljesedik magokat teremt

elenyészik megpihen szirmot bont

csillagok között élet születik

hajnal hasad rügy pattan kibomlik

gyümölcs pirosul felnő az ember

átadja génjét utódot nevel

harcol pusztít vagy értéket teremt

nemzedékek jöttek-mentek-haltak

őseiktől semmit sem tanultak

kék bolygónk süllyed fekete lyukba

elhal a szeretet fényessége

ha pusztítjuk magunkat és őket

csak mi vagyunk érte felelősek

rajtunk múlik lesz-e új vagy vége

ha Isten szavára nem hallgatunk

ha ajándékul kapott életet

mi nem adjuk tovább gyermekeknek

pusztává lesz Földünk tűnik Napunk

fogjunk össze óvjunk értékeket

csodás világunk fennmaradhatna

doboghatna szívünkben szeretet

világít’na tűz sárgás aranya

Magyar Irodalmi Lap