„Szorgalmasan dolgozom – s önérzetesen. Ha lenyírják a szárnyamat – járok majd a lábamon; ha azokat is levágják, a kezemen járok; ha azokat is kitépik – hason csúszok!” (Napló: 1832. júl. 26)

A „legnagyobb magyar”. Mivel érdemelhette ki Széchenyi ezt a kitüntető címet politikai ellenfelétől? Igazán mélyen és hitelesen megismerni őt egyetlen életrajzból sem lehet úgy, mint saját kezűleg, negyvenhat éven át vezetett naplójából.

     Az 1848. március 15-i bejegyzést néztem éppen: „Ma látom, Magyarország tökéletes felbomlása felé halad. Az egész úgy tűnik fel előttem, mint valami rossz álom! Ó, szent Nemezis! Egy lengyel és Kossuth hordják a gyúlékony anyagot a tűzre! Mit lehet tenni? Batthyány Lajost és Kossuthot kell támogatni!  Hallgatnia kell minden gyűlölségnek, ellenszenvnek, minden becsvágynak.”

     Mélységes lelki harcról árulkodó szavak! A haza féltése, ugyanakkor előbbre vitelének vágya, mint két ellentétes erő feszítette a sorok íróját. Hosszasan elgondolkodtam, vajon mennyi önfegyelem és bátorság kellett ahhoz, hogy félretegye saját akaratát. 

     Gondolataimból az ajtó nyílása zökkentett ki. Megrökönyödésemre fura alak lépett a szobámba. Prémes kacagányában, bordó bársonymentéjében, szűk nadrágjában, kardjával az oldalán igazán lenyűgöző jelenség volt. Nagyon hasonlított valakire, de nem tudtam rájönni, kire. Talán egy őrült – villant át az agyamon.

-Elnézést! – szólított meg udvariasan. – Gróf Széchenyi István vagyok. Bejöhetek?

-Persze – nyögtem zavarodottan. – Kit keres? – Okosabb kérdés nem jutott az eszembe.

-Önt – lépett elém, és katonásan meghajolt.

-Engem? – Nem tudtam hová lenni a meglepetéstől. – De hogy lehet ez, hiszen ön már százötven éve halott! – Ez udvariatlanság volt tőlem, legszívesebben a számra ütöttem volna.

-Valóban – felelte olyan közömbös hangon, mintha csak azt mondta volna: ma esni fog –, de Ön megidézett azzal, hogy beleolvasott a naplómba.

-Nahát! – bámultam. – Az előbb éppen az 1848. március 15-én írt bejegyzését olvastam.

-Ó, igen, nagyon felkavartak az események. Évek múlva már sok mindent másként láttam.

-Ez érdekes – mondtam izgatottan, és hellyel kínáltam a velem szemben lévő fotelben. – Nem gondolja, hogy véleményének megváltoztatása álhatatlanságra vall?

-Nem – felelte határozottan –, mert nem mindegy, miben változtatunk. Igen sokan, akik a vak makacsságban látják a jellemszilárdságot, gyakran belső elégültséggel fennen hirdetik: én soha meg nem változtam és nem is fogok megváltozni! Én ezt nem tartom okos dolognak. Ha valaki azt mondhatja magáról: felebaráti szeretetemben, jó cselekedeteimben, hazám iránti hűségemben, méltányosságra és igazságosságra irányuló törekvésemben nem változtam soha, és soha nem is fogok megváltozni, akkor nem szólok semmit; és boldog, aki ezt önmagáról igazán elmondhatja! De egyebekben, mint pl. a politikában, az orvostudományban, a gazdaságtanban stb., stb. változatlansággal kérkedni: merő ostobaság.

-Ebben van valami – ismertem be. – De térjünk vissza arra a március tizenötödikére!

-Akkor valóban kétségek között hányódtam. Tudja, én nem a forradalomban hittem, hanem az összefogás, a közös munkálkodás erejében. Az országot ki kellett emelni az elmaradottságból. A sokszor gyermekiesnek tetsző politizálgatás helyett célravezetőbbnek tartottam a jóakaratú összefogást. Véleményem az volt, hogynem ábrándozó vagy merengő álmodozásra, hanem kemény, kitartó, következetes munkára van szükség. Nem szűklátókörű és kiskaliberű könyöklőkre, tolakodókra, hanem látni akaró és tudó, gondolkodni képzett és gondolkodni merő „prófétákra” van szükség. Nem magyarkodókra, hanem becsületes magyar

elmékre és lángoló magyar szívekre van szükség. Már 1823-ban megírtam, hogyegy olyan országban, melyben oly csekély a közösségi szellem, mint a mienkben, ahol mindenki csak magával törődik, és a közre nem gondol, valamilyen egyesítés kezdete lényeges haszonnal jár: mert több embernek olyan vállalkozás is könnyű, mely a magányosnak lehetetlen marad. A forradalom nem tűnt ilyen egyesítő erőnek. Féltettem a nemzetet.

-Végül is jogosnak bizonyult a féltés. Ön ennek ellenére minden idegenkedését félretéve, mégis szerepet vállalt a Batthyány-kormányban. Valamilyen nyomásra cselekedett így?

-Én mindig szabadon döntöttem. A Kossuth-féle irányzattal és magával Kossuth Lajossal, annak ellenére, hogy többször éles ellentétbe kerültünk, sok dologban teljesen egyetértettem. Egy magasabb jóért a hazája iránt elkötelezett ember tud kompromisszumot kötni. Voltak nézeteltéréseink, mégis, életem fő céljánakmégsem tudtam egyebet tekinteni, mint hogy az államgépezet egyik hatékony kereke legyek! Meg aztán van e más boldogság a földön, mint szolgálni a hont, munkálni hazánkfiaiért és ezáltal előmozdítani az emberiség végcélját?

-Egyébként sem volt idegen Öntől a politika, hiszen már korábban is megszólalt országos ügyekben. 1825-ben a pozsonyi országgyűlésen nagy feltűnést keltett a főrendi táblán magyar nyelvű beszédével. Ez igencsak bátor dolognak számított akkoriban.

-Igen, benne voltam a politikában, de engem elsősorban a gazdasági és a kultúrélet fellendítése érdekelt, a politizálás mindig csak segítség volt abban, hogy befolyást, pártolókat szerezzek a tervek eredményesebb kivitelezésére, vagy anyagi támogatására.

-Nem véletlenül nevezte Önt Kossuth 1839-ben a legnagyobb magyarnak.

– Amit a magam módján vissza is utasítottam. Nem éreztem magam méltónak erre a kiváltságos titulusra.

-Akárhogy is, ez a „kitüntetés” máig megmaradt az Ön neve mellett. Kossuth minden nézeteltérésük ellenére nagyon is tisztán látta az Ön érdemeit. Gróf úr! Ön rendkívül művelt, világlátott ember, aki minden tudását, tapasztalatát, sőt anyagi javainak jórészét is hazájának fölemelkedése érdekében használta fel. Felsorolni is sok lenne, mi mindent köszönhet Önnek a hazája és a nemzete. Felemelte szavát a jobbágyság érdekében, sürgette az ősiség eltörlését, a parasztság szabad birtoklási jogát, az ipar és a kereskedelem szabadságát. Burkolt formában ugyan, de képviselte a jogegyenlőség és a közteherviselés, vagyis a nemesség kiváltságai feladásának gondolatát is. Tűzkár ellen biztosító társaságot alapított, létrehozta a Nemzeti Kaszinót, megrendezte az első pesti lóversenyt, megalakította a Magyarországi Állattenyésztő Társaságot. Angliában tanulmányozta a hajóépítés és folyószabályozás módszereit, megismerkedett Clark mérnökkel, és megbízta őt a Lánchíd tervezésével. 1833 júliusában a Duna, szeptemberben a Tisza szabályozásával volt elfoglalva, decemberben pedig már a dunai zátonyok elhárítására vásárolt gépeket Angliában. Itt van még a Magyar Tudományos Akadémia megalapítása, a dunai gőzhajózás megteremtése, és akkor még nem szóltam a könyveiről: Hitel, Világ, Stádium, hogy csak a legjelentősebbeket említsem.

-Valóban, egy időben elég sűrű volt az élet körülöttem – mosolyog szerényen.

-Sűrű? – kiáltottam fel. – Szinte szédítő, hogy mennyi felé szakadt, hány emberrel tárgyalt, levelezett, könyvet, cikket írt, munkálkodott, lelkesített és munkára serkentett másokat, a közügyeknek élt. Valószínűleg sok mindent kihagytam a felsorolásból.

-Így visszatekintve az életemre, már magam is csodálkozom, hogy jutott időm és energiám ennyi mindenre – mondta elgondolkodva.

-Ennyi áldozatos munka a nemzetért, mégis kikezdték, támadták.  Hogy tudta ezt elviselni?

-Amíg csak a személyem volt a cél, egészen jól bírtam. Családomban a közjó szolgálata hagyomány volt. Apámtól és nagyapámtól is a hazáért való odaadás lelkületét örököltem, ők jártak előttem jó példával. Azt tettem, amit tennem kellett. A here szánakozásra méltó.

 (J. Simon Aranka)

Irigységet egyedül a dolgos méh gerjeszthet! Kinek dolga nincs, annak kín az élet, és talpraesetten mondja a magyar: hogy csak az örvendhet, kinek jó a dolga!  A támadások nem tántoríthatnak el a munkálkodástól, mert ha magyar vagy, s hazádat a véredben érzed, akkor becsülöd mindenek felett, akkor életed fő feladata: a honnak áldozni erőid legjavát, és nemzeted újabb felvirágoztatására fordítani mindazt, ami csak rendelkezésedre áll!

-Az Ön számára tehát a közért végzett munka a legnagyobb tett, a legnemesebb erkölcsi példa?

-Így van! Minél többet gondolkodom nyelvünk bölcseletén, annál inkább felismerem végtelen felsőbbségét sok más nyelvvel szemben. Így például az angol azt mondja: I am well; a német: Ich bin wohl, Es geht mir gut stb. Ezek voltaképpen teljesen passzív érzések, míg a magyar azzal, hogy „jó dolgom van” aktivitásban fejezi ki kellemes lelkiállapotát! És valóban, nem a „nyugalom” az emberi élvezetek alapja, hanem a „tevékenység”. És minél többet és minél szélesebb körben munkálkodhatik valaki, annál nagyobb az ő igazi, benső földi boldogsága.

-Bárcsak ma is sokan gondolkodnának így! Mit üzen a mai Magyarországnak?

–Hasztalan szórjuk el a legjobb vetőmagot, ha előbb nem szántottunk., fákat nem lehet egy fejszecsapással kivágni stb. stb. Mindent ki kell előbb tervelni, elő kell készíteni, megalapozni. Különösen a politikában, s hát még akkor, mikor egy haldokló, mindenesetre nagyon beteg nép megmentéséről van szó! Ezerféle dolgot kell ott meggondolni, elrendezni, előre kidolgoznia nagy magyar családnak felvirágoztatására és megnemesítésére! Tartsanak e cél felé, amilyen egyenesen csak tudnak.  Ha viharok, áradatok, feneketlen mélységek és zátonyok sokszor el is térítenek a fő céltól, vagy gátolják az előhaladást; nos, akkor ügyeskedni kell mindaddig, amíg ismét a szükséges irányba kerülnek. Mert van-e annál magasztosabb hivatás egy ember számára, mint a rend, a hasznos és nemes élet, az erény példájává válni?A nemes hazafiságnál nem ismerek magasztosabbat; mert aki valóban hű marad nemzetéhez szerencsétlenségében is, abban bimbózik és virágzik mindama polgári erény, mely az embert félistenné magasztosítja! És még valami: a szabadság nem külső körülményeken múlik, az a lélekben lakik. Mindig szabadságunkban áll a magunk sorsáról dönteni.

-Ezek valóban megszívlelendő útmutatások. Egy kellemetlen kérdést is szeretnék föltenni, ha nem bánja. Mi vezetett odáig, hogy Döblingbe került?

–Sok emberi csudabogár van szerencsétlenségére tébolydába utalva; ők szentül hiszik, hogy igen okosak, s ezt meg is mondják mindenkinek, csakhogy senki sem ad a szavukra. Én, ha valaki megkérdez, hogy miért vagyok a döblingi intézetben, azt szoktam mondani: túlságosan világosan látok, elvesztettem minden illúziómat, semmit sem remélek.Magamat okoltam a szomorú sorsért, melynek részese lett az ország, hogy nem tettem eleget, és ezzel a teherrel nem lehetett megbirkózni. – Felállt a fotelből. – Lejárt az időm, mennem kell.

-Gróf úr! – kértem. – Még azt árulja el, valóban öngyilkos lett az elmegyógyintézetben?

     Nem válaszolt, csak meghajolt, kesernyésen elmosolyodott, és délceg tartással elment. A kérdés ott maradt a levegőben. Az ajtó nyílásától könnyű huzat támadt. Önkéntelenül a homlokomhoz kaptam. Akkor jöttem rá, hogy csak álom volt az egész. A napló valahogy a földre esett, amikor elaludtam. Kezembe vettem, és véletlenszerűen kinyitottam. Megdöbbentem. Mintha még egy utolsó üzenetet küldött volna álombéli látogatóm:

     „Boldog jövendő nemzedék! A mienknél nagyobb és általánosabb tudástok türelmesebbé, szelídebbé, erényesebbé és következéskép boldogabbá tesz majd benneteket, mint mi vagyunk. Fogadjátok szívesen szürke eleitek egyikének üdvözletét, kit a mindenható Isten annyi belátással és világos gondolkodással áldott meg – amiért Néki mindörökké háládatos marad -, hogy e néhány szót már az 1825. esztendőben leírhatta.”

(A dőlt betűvel írt szavak idézetek gróf Széchenyi István naplójából)