Az este szénpora szemerkél rájuk.

Gyapotbáláktól meggyötört hátukon

pihen a kikötô. Kénsárga kutyák

lelkei szaladoznak a halszagú

szélben, s guggolnak, hamuban

guggolnak a várakozók, a térdük

már elparázslott. A hasistól

küszködve lebegnek, akár a tenger

nehéz lélegzetében elásott sirályok.

Szájuktól messze úszik a hold,

az égi banán, akkor a foguk szikrázva

összecsattan, de elmarad az átok.

A fáradt melegben régi halat esznek,

s két uborkától hûvös a felnôttkoruk.

Csurog karjukon, vállukon a konok

éji szurok. Szívüket fölhorzsolja

az álom, virrasztanak, míg a reggel az

arcukba magasodik, akár a tea bronza,

és mellükre fényes narancsot

hegeszt a Nap, úgy szállnak a

partig, izzó homokon orrabuknak,

s ujjongva fölgyújtja a vérük

az árnyék elzuhant oszlopait.

Magyar Irodalmi Lap