Budapest, 1990. Autóbusznyi fiatal menekült érkezik Csíkszeredából az Arany János utcai Vöröskereszt székháza elé. Nagy tömeg várja őket. Csupa értelmiségi, középkorú pár. Lecsapnak a buszról leszálló fiatalokra, akik a megpróbáltatásból jöttek, hogy pár napra elfelejthessék a diktatúra és a forradalom szörnyűségeit. Két lányt viszek — szól egy nő. — Remélem elég értelmesek, jól tudnak magyarul és keveset esznek — súgja a mellette állónak. Otthon kiderül, a hölgynek két lánya van, ezért választott lányokat. Ő és a férje újságírók, ráadásul zsidók, tehát empátiával közelednek a szükséget szenvedők felé. A padlástérben kialakított sötét szobában szállásolják el a „vendégeket”. Mindennap vitamin-bomba turmixot és palacsintát adnak nekik, hogy kissé felhizlalják a minden jótól megfosztott szerencsétleneket. A lányok, akik falun nevelkedtek és ízletes házi koszthoz voltak szokva, mosolyogva vették tudomásul, hogy a néni művelt, de főzni nem tud. Hargita megye, 1993. Zarándokbuszok érkeznek a csíksomlyói pünkösdi búcsúra. A környékbeli falvak i megmozdulnak. Minden falu befogad egy-két busznyi zarándokot. Magyar a magyart. Úgy várják őket, mint a szentlelket. Valósággal megrohamozzák a megszeppent vendégeket. Egyik nénike könnyes szemmel karol bele egy középkorú párba. —Isten hozta magikat. Csakhogy ideértek. Hála legyen a Jóistennek. Jól utaztak-e? — s már vonszolja is magával őket. Egy testesebb asszony hoppon marad, mire észbe kap, neki nem jut vendég. Erre hangosan kiáltozni kezd. —Hozzánk es tessék jönni valaki, nekünk fürdőszobánk es van! Münk öt-hat embert eltudunk szállásolni. Csürkét es, bárányt es vágtunk. El is ment a híre mindenfelé a kerek világba. 2020 tele. Buszok, sőt vonatok futnak be a székely falvakba, városokba. Magyar rendszámmal ellátott buszok, egyenest Budapestről. A hivatalok, levélben értesültek a várható vendégekről. Az üzenet így szól: „ Drága Honfitársaink, vendégszeretetükről messze-földön méltán híres Székelyek! Kérünk benneteket, hogy az elkövetkező esztendőkre, nyissátok meg szíveteket, s házaitokat egy sokat szenvedett, és nálunk igencsak megsokasodott nép utódai előtt. Mi, a ti testvéreitek, már nem győzünk ennyi éhes szájat etetni. A régen kihalt falvaink is újra benépesültek. A mezőgazdasági területeinkből újabb városok nőtték ki magukat. Nincs hol megtermelnünk a kenyerünket. SOS! Segítsetek! Üdvözlettel: Gy. F. és társai” Mit tehettek volna a székelyek? Nem tagadhatták meg önmagukat és véreiket, és a biblia is azt írja, ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel. Így is tettek! Az összes falvak, városok népei megérkeztek a vendégek fogadására. Azok értették vagy sem a székely beszédet, Juliska nénit ez cseppet sem zavarta. Belekarolt két szakállas fickóba, s már vitte is őket hazafelé. —Jöjjenek csak kentek, bátran. Az uram a minap ölte le a disznyót, olyan tokányt főztem, de olyant, hogy ketté áll tőle a bajuszuk! Igaz, hogy feredőszobánk nincsen. A szomszéd kúttyából hozzuk a vizet, de jó tiszta víz az! Nem arzénos, ne féljenek! A fát magiknak kell felvágni, ha fűttőzni akarnak, de elébb haza kell hozni az erdőről. Pista megmutatja honnét. Bé kell valljam, hogy a házat nem ártana újra födni, mert a nyáron a jég mind tönkre tette. Van két tágas szobacska benne, jól elférnek azt hiszem. Mű az urammal kikőtözünk a kicsi házba. Jó lesz-e így lelkeim? Ugy-e jó lesz? Mi igazán azt adjuk, amink van. Se többet se kevesebbet.

Magyar Irodalmi Lap