A versutcák girbe-gurbán, mint a kígyó
kúsznak. Öblös tér, szűk sikátor – csak így jó:
ritmust adnak a sornak, s a végén rímet.
Házak, utcák, terek zenében keringnek.
Mint a megfagyott muzsikus az építő-
költő: hő szerelmet, hűs halált szépítő.

Boltövek, lizénák és rózsaablakok;
nyílások, nagy kapuk: nyitottak, vagy vakok.
Erkélyek, loggiák, menhirek, apszisok –
a téglában, a kőben van a nagy titok.
A kő kövön marad, a tanya dombon áll –
a mester földbe ás, s az égre komponál.

Magyar Irodalmi Lap