Ülök aranyködöt ontó

trágyadombon, égben gyökérzô

trónusán a létnek,

                             a múlt

állatbendôkön átviharzott

rétjein faekével époszt

írok a földbe.

                     Ülök

vaníliacserjékkel megszaggatott

meztelenségem jóízû

rongyaiban,

                   öszvérek

forrásmély sebein nevelkedett

légyrajok zengnek üstökömben

és mohává megerednek

léptesincs lábaik

Naproncsolta ajkamon.

Szurtos éjszakával

felmálházott bivalyok

elvontatják a mennyboltot

fejem fölül – a Semminek

nagymosás-szaga van.

Fölélve már a némaságig

a hars-zamatú trombita,

éhenkórász dicsôségünk

sárgaréz kiflije,

                        ülök

a tengerek méhébôl

kínlódva újraszült

véraláfutásos ég alatt –

odakint az akácosban

tombol a méz gyermekkora.

A tér, velem roskadásig

megrakott, mozdíthatatlan

szekér, Vénuszt-öklelô rúdjáról

a tört gerincû horizont lecsüng.

Ülök.

Magyar Irodalmi Lap