Amikor én kimondom azt a szót, hogy “Erdély”,

ebben benne van minden:

a szívem, a lelkem, az agy sejtjeim molekulái,

mindaz, ami voltam, vagyok és leszek,

tulipános bölcsőmtől a kopjafáig…

azért küzdök még ma is, hogy Erdély újra az legyen, ami volt:

három szabad nép hazája,

Isten és ember előtti egyenlőség,

a tisztesség és az emberszeretet földje.

 (W. A.: Erdély – a megnevezhetetlen erő)

“A múlt ugyanis szerves és elválaszthatatlan része a jelennek,

mint ahogy a jelen sem egyéb, mint a jövendő kezdete.

Mint ahogy minden diófát dédapák ültettek a mi számunkra,

ugyanúgy, amit mi átélünk, mint történelmet,

annak rejtett gyökere azokhoz a dédapákhoz vezet vissza.

Ezek a gyökérszálak viszont nagyon is szövevényesek”.

(W. A.: Kard és kasza)

1. A gyulák földje, az “átkozott föld”, a gyökerek, a komor ábrázatú ősök

A hűség, a szülőföld- és a hazaszeretet, a “töretlen hit” Wass Albert életművének kulcsszavai. Az író munkáinak Erdélybe és a magyar múltba ágyazottsága rendkívüli hatást gyakorol olvasóira. Az Üzenet haza című emigráns ódája 20. századi nemzeti költészetünk mintadarabjai közé tartozik. Általa belépett abba a költői sorba, amit Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Tompa, Ady, Babits, Dsida, József Attila nemzeti ihletésű költeményeivel jelentenek a számunkra.
Mégis egy néhány szakaszos, kéziratban megmaradt költeménnyel indítanám el az íróra és műveire való visszaemlé­kezések és értékelések sorjázó fejezeteit. Ez a lírai vallomás, ez a kései, ez az öregkorból a gyerek­ korra és a még régebbi ezeregyszáz esztendős múltra vetített tekintet Wass Alberté, a mi hűségesünké, a mi szeretett írónké.

A gyökér megmarad

Ezeregyszáz esztendeje már
hogy hazát foglaltak őseink e földön,
s őrizték vérrel, ésszel, türelemmel
ezerszáz esztendőn keresztül.

Hogy hazánk legyen az ég alatt,
gyökerünk lenyúlt a mélyre, mélyre,
egészen le, Erdély szívébe,
s a mai napig ott maradt!

Történelem viharai
csapkodták, verték ezt a földet,
megtanítottak élni, halni,
mégis magyarnak megmaradni.

Élünk ma is, ahogy lehet,
s magyar szívünk szeretetével
Isten-hitünk szent erejével
őrizzük ezt a gyökeret!

Míg Isten a mi menedékünk,
és hűség minden fegyverzetünk,
addig félnünk nem szabad,
mert a gyökér, az megmarad!

Ki hűséget vet: életet arat,
És a gyökér, az megmarad!

“A földvári legelőket ezüstös pókhálókkal szőtte be a hűvös kezű ősz. A katonai völgy két oldalán a dombok görnyedt háta gondozatlan sírhalmokra emlékeztette az előkelő utazót, kinek fényes amerikai gépkocsija nyögve vesződött a mezőségi agyagút gödreivel. ’Óriásokat temettek ide valamikor múló évezredek’ – csengett föl emlékezete mélyén egy régi földrajztanár hangja, aki annakidején Kolozsvárról vitte ki diákjait kétnapos tanulmányútra a Mező­ség iszap-szagú tavaihoz, ’ősmagyar múltunk óriásai nyugodnak itt, fiúk.’”2 – Emlékezik az író. Ezek az óriások, lélek-óriások, múlt-óriások közül valóak a Wass-család felmenői.
Wass Albert szimbólumalkotó érzékeny­sége magába a tájba látja temetkezni a magyar múlt óriásait, a tájból látja gyökereztetni a ma élők életét: “Gyökerünk le­ nyúlt a mélyre, mélyre, / egészen le, Erdély szívébe, / s a mai napig ott maradt!”
Feltűnő, hogy más írók gondolatai mily fokozott átéltséggel indázódnak át Wass Albert költészetébe. A második szakaszban mintha közvetlen erdélyi mestere, elődje, Reményik Sándor gondolatát aktualizálná, és egyben egyetemesítené napjaink küz­déseire az “ahogy lehet” újrakimondásával.
Majd Ady Őrzök a strázsán élménye nyomatékosítja az író szellemi-lelki őrző-tudatát: “Élünk ma is, ahogy lehet, s ma­gyar szívünk szeretetével / Isten-hitünk szent erejével / őrizzük ezt a gyökeret!”
Végül a vers befejezésekor akaratlanul is József Attila “velem a hűség van jelen / az üres űrben tántorgó világon” élménye kap­csolódik a vers szellemi áramkörébe, hogy kiteljesedve ne az egzisztenciális sehová se tartozást, hanem a múltba ágyazottságot, a múltba gyökérzettség pusztíthatatlan erejét hirdesse, szép összegző ismétlődéssel nyomatékosítva:

Ki hűséget vet: életet arat,
És a gyökér, az megmarad!

Mi hát az a nemzettörténeti és család­ történeti háttér, amelyre ebben a versben, és életének megrázkódtatásai alatt is, bol­dogan hagyatkozott a költő? Amelyre feltette életét, és amelyhez örök hűséggel tar­tozott?
Mi a történeti valósága a Honfoglalásra visszaemlékező, megszenvedett verskezdet­nek: “Ezeregyszáz esztendeje már / hogy hazát foglaltak őseink e földön”.
Minden olvasó, méltán kihallja és átérzi “a történelem viharainak csapkodását”  Wass Albert írásaiból. Ős- és hagyomány­ tisz­telete sok magyar íróét felülmúlja, kor­ társai közül elsősorban a szintén a huszadik szá­zad harmincas éveiben induló, dunántúli Kodolányi János őstisztelő és nemzetféltő munkásságát hasonlíthatjuk az övéhez. Mintegy szellemtörténeti re­ konstrukciónak érezzük mindkét író életművét a magyarság ősi világlátása szempontjából.

A gyermek már eszmélése kezdetén, öt évesen a mezőségi udvarház meghitt fész­kében révedezett a messzi időkről, a családi múlt alakjairól, s az ősök falról rátekintő szigorú tekintetéről: “Fent a parkettes ebédlő­ teremben puskaszekrény, agan­csok, medvebőrök, vadkanagyarak és a díszmagyaros ősök képei takarták a falat. Mikor először ültettek a nagy mahagóni ebédlőasztalhoz, valami hároméves korom­ban, úgy meg voltam rettenve, hogy enni se mertem. Sírva fakadtam, apám azt hitte, hogy a medvebőröktől félek, és igye­kezett megértetni velem, hogy egy Wass nem ijed meg semmiféle vadállattól. So­hase tudta megérteni, hogy nem a vicsorgó medvéktől féltem, hanem a komor ábrázatú ősöktől a falon.”3
A gyermek először találkozott őseinek nagy múltú szellemeivel. A magyar törté­ne­lem borzongatta meg még igen-igen zsenge idegszálait. Felkészítő uzsonna­ szünet. A magyar történelem legtragikusabb századának első évtizedeiből tekint vissza az emlékezet a dicsőségekkel és szenvedésekkel teli nemzeti múltra. S még csak nem is ismer belőle semmit. Se vissza­ felé az időből, se előre a cselekvések holtpontjaiból és fortissimóiból.
Ez a szorongó, de kíváncsi gyermekszem, ez az őt megérteni képtelen kör­nyezet és az ő mindent megérteni vágyása közt feszülő élet-rebbenés kíséri majd egész életén át a gyermeket, a felnőttet – s idővel olvasóit, olvasótáborát. Nekünk magyarok­nak, s nem­ csak nekünk, hanem az egyre szomorodóbb emberiségnek is: a “komor áb­ázatú” múltra még komorabb ábrázatú huszadik (huszon­egyedik) század következett.

Őseim hite – és megmaradásunk

“Őseim, akik a maguk tiszteletre méltó ázsiai rendjük szerint Hadúr és Boldog­ asszony népének vallották magukat, átvették Európa kötelező szokásait és ezért évszázadokon át vérükkel fizettek. Őrizték Európa népeit, mint a láncos komondor, dacos és konok becsületességgel, szívósan, ezer csapás között, és soha nem árulták el őket. S ezzel szemben mit adott nekik a Nyugat? Adott egy új vallást, mely alig hiszem, hogy megnyugtatóbb lett volna számukra, mint a régi. Adott papokat, főpapokat, lovagrendeket és főurakat. És ezzel megbontotta az ősi rendet, a nemzeti egység rendjét, és úrrá meg jobbággyá rétegezte a magyart. S bizony sok veszedelemben cserben is hagyta.
Tévedtek őseim, midőn azt hitték, hogy a Nyugatról hozott máz elfeledteti büszke eredetüket. Hiába építettek templomokat, hiába hívták be maguk közé az idegen papokat, lovagrendeket, főurakat: valójában soha nem bocsátotta meg nekik a Nyugat, hogy a felkelő nap irányából jöttek, lovas nép voltak s hogy két évszázadon keresztül rettegték őket. Tévedtek őseim, de viselték becsülettel ezt a tévedést is. Mentek a balszerencse útján, Kelettől elszakadva s Nyugattól kiszolgáltatottan. Tíz évszázadon át küzdöttek és véreztek Európában Európáért, félelmetes erővel és csodálatos lelkesedéssel. És valami olyan titokzatos eredetű hittel a lelkükben, amit nem is tudok másképpen megérteni, csak úgy, ha arra gondolok, hogy keletről jöttek.
Hitük, ez az európai szellemmel föl nem mérhető, furcsa és érthetetlen, földöntúli bizalom a csodában, csak onnan származhat, hogy a mindent eldöntő nagy politikai lépés mögött, önmagukban bent továbbra is Hadúr népe maradtak.  Bent, a lelkük mélyén, abban a mesék és csodák világát őrizgető furcsa félhomályban, melyben minden hitnek a gyökere rejlik. Nem áldoztak fehér mént, térdet hajtottak oltár és püspök előtt: de bent, egészen bent a lelkük mélyén tovább élt Hadúr és Boldogasszony tisztelete. Ha megálltak valahol a hegyen magányosan, s beszívták a föld jó szagait, vagy fölnéztek a csillagos égre, ha lovat szorított a combjuk, öklük csákányt markolt: akkor mégiscsak mások voltak, mint a többiek, a Nyugatról valók. Mások. Keletiek.
Nem abban, ahogyan éltek: hanem amikor meghaltak, akkor. Nem abban, amit tettek: hanem ahogyan gondolták ezt, vagy amazt. Ahogyan éreztek, jót s rosszat, szépet és csúnyát. Ahogyan a földre néztek, vagy az égre föl, vagy az elröppenő madár után. Vagy ahogyan az élet után néztek, amikor tudták már, hogy vége van.
Ilyenek voltak az őseim, akik itt éltek ezeken a dombokon, ahol én is élek. És tudom, hogyha nem lettek volna mindig kissé Keletről valók, ábrándosak, vadak, makacsok, apró furcsa titkokkal telítettek: régen, régen elpusztultak volna innen. Hiszen mennyi minden történt velük nyolcszáz esztendő alatt! Tatár, török dúlta őket, rabolta idegen zsoldos, császár bosszúja vett s osztott életet és földet, idegen karmokban vergődött naponta a sorsuk: s valahogy mégis mindég megmaradtak. Szántottak, vetettek, verekedtek, gyermeket hoztak a világra, temettek s megint vetettek és verekedtek. És megmaradtak, világ csodájára.”

(A vér és a föld törvényei, Kolozsvár, 1944. június 12. kézirat alapján)
Szükséges jól megismernünk a Wass-család múltját, hogy kirajzolódjék előttünk teljes méltóságában: milyen “gyökerekkel” áldott vagy vert és milyen emberré, kivé is vált ennek az Erdély és a magyarság sorsával szinte egyazonos családnak a huszadik századi hajtása, íróvénájú ágacskája?
Az élettörténet és az életmű részletei­nek vizsgálatakor gyakran felmerül a kér­ dés: honnan származik, kitől egy-egy tény­ állítás, egy-egy följegyzés mennyire hitelt érdemlő? Máskor, tévedések esetén pedig nem tudjuk, hogy feltevésről, vélekedésről, akaratlan évszám-tévesztésről, esetleg ösztönös legenda-alkotásról beszélhetünk-e? Olykor egymásnak ellentmondó állításokról olvasunk (vagy hallunk) nemcsak az író életével kapcsolatos véleményekben, de ősi, főnemesi családtörténetek felidézése során is. Érthető, hogy kutatásaim során sokszor már az író némelykor egymásnak is ellentmondó visszaemlékezéseiben sem lehettem bizonyos, főleg amikor nem a vele történtekről, hanem a pusztán hallott ese­ményekről szóltak történetei. Ugyanakkor mesélőkedve és legenda-teremtő képes­sége e területen is csodálatosan kamatoztatta talentumait.
Wass Albert fiatal korában kutatta, jegy­zetelte a levéltári emlékeket a marosvásárhelyi Teleki Tékában, feljegyzéseit sokáig megőrizte és hasznosította regényei írása közben. Magam is az ő emlékezéseit vettem sokáig bizonyító erejűeknek, de lassan-lassan új (régi új) dokumentumokkal kellett szembesülnöm.4 A tárgyilagos em­lékezésekből, hivatkozásokból és a fantáziadús történetek, legendák alapján az egyik legősibb magyar és erdélyi család élete, történelmi fölemelkedése és a nemzeti lét fennmaradásáért küzdő példás helytállása rajzolódott elém, olykor termé­szetesen ellentmondásokkal is megrakodva, melye­ket természetesen a továbbiakban meg fogok osztani olvasóimmal.

(Következő számunkban folytatjuk)
Jegyzetek:
1.    Nyitófejezet Turcsány Péter Wass Albert élet­ (mű)rajza címmel tervezett esszéregényéből.
2.    W. A.: Adósság, megj. 1966. ZST-Ö
3.    W. A.: Szentgotthárd, V-A
4.    Kiemelkednek ezek közül a Szolnok-Doboka Vár­ megye története I-VII. pozitivista alapossággal megírt kötetei.

Magyar Irodalmi Lap